Lošonská Dékány Nikolett: Buszkésés és alig élek

Volt egy álmunk. Nem végigdolgozni a nyarat, ahogy azelőtt évekig. Kocsmában, fürdőben, kávézóban. Elmenni egy európai turnéra, aztán valahogy hazajutni stoppolva. Három hetet sikerült kikönyörögni a melóban; „Köszi, Zoli” – mondtuk és leléptünk, magunk mögött hagyva irigykedő kollégáinkat. Egy hét Gombaszög, egy hét Boom, egy hét hazajutás. Ez volt a terv. Semmi több. Akkor még eléggé hittünk a randomságban. Majd lesz valahogy, gondoltuk naivan, csak legyen repjegy, fesztiváljegy meg szállás az első napra. Fiatalság, bolondság. Eszünkbe nem jutott volna, hogy valami rosszra is fordulhat. Azóta tudjuk, egy kiránduláson nagyon sok minden romolhat el, nem csak az ember gyomra.
Az első hét remekül ment, hiszen otthon voltunk. Szlovákiában, hazai terepen. Gombaszögön. Aztán onnan kellett volna valahogy szombat hajnali 5-re a budapesti reptérre jutnunk. Az első kihívás. Az utolsó pillanatig nem tudtuk, hogy fog sikerülni. Aznap este viszont épp az Akkezdet Phiai koncerteztek. Mivel slammerkedésem időszakából jól ismertem a tagokat, eszembe jutott, akár meg is kérdezhetném, nincs-e véletlenül két üres hely a zenekari buszban számunkra. Volt. „Yesss”. Ez egy abszolút jól és könnyen kivitelezett buszos fuvar volt. Hajnali kettőre érhettünk a fővárosba. Az Erzsébet téren raktak ki, nekünk pedig volt még 3 óránk indulásig. S mivel épp egy fesztiválról tartottunk egy másik fesztiválra, bennünk volt még a boogie. A világ legjobb ötletének tűnt nem aludni, és a benzinkúton vásárolt üveg bort egy random utcazene tömegében táncolva meginni. Mit nekünk pihenés, majd alszunk a repülőn, vagy Portugáliában. A reptérre érve viszont azért már szívesen leheveredtünk volna. Ekkor közölték velünk, életünkben először, hogy törölték a járatunkat. Szerencsétlenség a nagy szerencsénkben. „No mozsmilezz?” Hát semmi. Valahol muszáj lehajtanunk a fejünk, mégpedig itt és most. Innen már egy tapodtat sem. Túl hosszú utat tettünk meg, véralkoholszintünk csökkent, a fáradtság szintje pedig emelkedett. Még kiálltuk a sort további 120 (vagy mennyi) emberrel, hogy megtudjuk, mikor indul a következő gép, és átvettük a pár ezer forintos kárpótlási utalványt, amit a reptéri büfében vásárolhattunk le. Majd mindezek után szégyen, nem szégyen, elővettük a karimatkát, hálózsákot, és ott, valami sarokban, holtfáradtan végre álomra hajthattuk fejünket.
Pár óra múlva a takarító néni ébresztett, aki „kedvesen” közölte, hogy itt bizony nem aludhatunk, azonnal menjünk máshová. „De hát az amerikai filmekben...” Na jó, tudjuk. Ez itt nem Amerika. A reptér előtti kis füves részen folytattuk mély alvással és józanodással töltött óráink gyűjtését. Volt időnk bőven, következő járatunk érkezésünktől számítva 17 óra múlva indult. De mivel meleg is volt, meg zajlott körülöttünk az élet, meg azért bennünk is maradt némi önérzet, nem nagyon akartunk egész nap hajléktalanokra játszani. Aztán ott volt még a pár ezer forintos utalvány is. Úgyhogy „fújjuk fel a pofánk”, kávé, szendvics, sör, aztán üljünk neki még egyszer.
Egy kellemes, ingyen boros repülőút után végre megérkeztünk Lisszabonba. A városba csak azért mentünk be, hogy egy hostelben átaludjuk az éjszakát, normális ágyban. Másnap mehettünk is vissza a reptérre, ahonnan elvileg a buszunk indult a fesztiválra. Legalábbis valami ilyesmi állt a hivatalos oldalukon. Maga a fesztivál ugyanis 3 órányi autóútra volt még onnan, egy olyan helyen, ahova csak a fesztivál járata megy, na meg az, akinek van autója. Hála a fesztivál résztvevői sokszínűségének, a „teee, ezek úgy néznek ki, mint akik oda mennek” vagy a „ja, ezek tuti oda mennek” filterek alapján megtaláltuk a megfelelő megállót a megfelelő busszal. Ekkor még könnyen ment. Lesz ez még így se. De ne szaladjunk előre. Természetesen akadtak gondok. Kiderült, itt már mindenkinek van jegye, előre meg kellett venni a neten. Hozzánk ez az infó valahogy nem jutott el, eléggé meg is ijedtünk, hogy most akkor hogy jutunk ki, de aztán nagy nyelvi értetlenkedések közepette sikerült kiegyezni két helyben, amit majd elvileg érkezéskor fizetünk. Mondta a faszi, aki felengedett a buszra, aztán eltűnt. Az egész szituáció kaotikus volt és bizonytalan. Mikor az órát nézve konstatáltuk, hogy jóval több ideje megyünk már, mint 3 óra, kicsit elkezdtünk izgulni, vajon ez tényleg az a busz-e és nem visznek-e épp más célból, máshova. Aztán végre megérkeztünk, de pénzt senki nem kért tőlünk. Ezt egy közepes buszos fuvarnak mondanám: bár hosszú volt és feszélyező, fejenként ötven eurót spóroltunk, és a helyre is odaértünk. A hazaúton ekkor még egyáltalán nem gondolkoztunk.
Aztán eltelt ez a hét is, és valahogy jó lett volna a fesztiválról kijutnunk. A legközelebbi városba, Castelo Brancóba végül egy holland oknyomozó vitt be, akire a helyi faliújság hirdetésén akadtunk rá. Jó fuvar volt. Természetesen szintén az utolsó pillanatra és a szerencsére hagyva a dolgot. Innen mentünk volna másnap busszal Portóba, aztán újra és ezúttal nem csak egy éjszakára Lisszabonba.
A jegyet már nem bíztuk a véletlenre. Szépen megvettük az interneten előre. Sajnos ez sem volt garancia semmire. Megtalálni időben a jegyen található buszmegállót – a jegyközvetítő hibájából vagy a googlemaps miatt, már sose tudjuk meg – természetesen nem sikerült. Pedig egy nagy buszmegálló mellett mentünk el, ahonnan aztán a busz indult. Fel-le, oda-vissza, nagy melegben, nagy táskákkal. Néha higgyetek a szemeteknek, és ne az internetnek – ezek a mi Evangéliumunk igéi. Végül új jegyet kellett vennünk, de ez legalább érvényes volt Lisszabonba is, és tudtuk, honnan indul a busz. Rá kellett jönnünk, a maradék hét nagyon kevés, a két portugál város mellé nem sok minden fért volna be. A fesztivál utolsó estéjén viszont a telefonomon böngészve találtam egy olcsó repülőjegyet Rómába, onnan pedig Budapestre. Én már kétszer voltam, Laura egyszer se. Én bármikor kész voltam visszamenni. Akkor még, mit sem sejtve.
Várt Róma. Tripünk utolsó állomása. Valamikor éjjel érkeztünk, fáradtan, buszos históriáinkat szem előtt tartva inkább drága taxival, de gyorsan és egyszerűen jutottunk be a reptérről a városba. Másnap egy egész napunk volt, hogy megnézzük a várost. Húsz kilométert legyalogolva, minden fontos helyszínt megnézve, megfizethető tésztamenüt keresve-találva elégedetten pihentünk aztán le. Másnap már csak a hazajutás fért bele az időnkbe, pénzünkbe. Nem mehettünk taxival a reptérre, ezért egy újabb busz várt ránk. Ezúttal tényleg felkészültünk, semmit sem hagytunk a véletlenre. Még akkor sem rendültünk meg, amikor kiderült, hogy az interneten megvásárolt jegyünket csak kinyomtatva fogadják el. Micsoda baromság. Mindegy, nem baj. Kerestünk a jó googlemapson egy helyet a közelben, ahol nyomtatnak, valamint megterveztük az útitervet is a buszmegállóhoz, épp a szállás előtti megállóból ment a villamos oda. Remek. Minden ki volt számítva. Reggel az első utunk tehát az internetes kávézóba vezetett, ami zárva volt. Jól kezdődik. Észvesztve jártunk fel-alá az utcán, mondván, muszáj kinyomtatnunk, muszáj elérnünk, különben nem jutunk haza, nincs több pénzünk másik repjegyre. Kerestünk más helyet, de persze semmi nem volt olyan távolságban, ami belefért volna az időnkbe. Végül egy lottószelvényeket árusító kedves olasz sajnált meg minket, aki kinyomtatta nekünk a jegyeket, ingyen. „Grazie, grazie!” – és már futottunk is idegesen a trolira a nagy és nehéz hátizsákjainkkal. Hihetetlenül örültünk, hogy elértük. Fuh, jól van, most már minden rendben lesz. Hittük ezt mindaddig, mígnem 15 perccel később rá nem jöttünk, hogy az ellenkező irányba tartunk. Na, ezzel az eggyel nem számoltunk, ez az egy még nem történt meg velünk, ez még hiányzott. Vérnyomás vissza 200-ra, torkunkban a gombóc készre párolva. Leszálltunk, aztán fel-alá járkálva vártuk a visszafelé tartó járatot. A percek pedig teltek. Egyre neccesebb volt, hogy elérjük a buszt a reptérre. „Le fogjuk késni a gépünket. Jöjjön már az a rohadt trolibusz!” A tehetetlenség táncát jártuk. Mikor végre odaértünk ama bizonyos megállóhoz, még maradt pár percünk az indulásig. Ennek igencsak megörültünk, de nagyon hamar lefagyott a mosoly az arcunkról, amikor is tudatosult bennünk, hogy egy óriási vasútállomáson vagyunk, körülötte rengeteg buszmegállóval. Rohangáltunk körbe-körbe, megállóról megállóra, mire megtaláltuk a keresett pontot. Legalábbis azt hittük, hogy megtaláltuk. Annak ellenére, hogy itt egy olyan ember sem állt, akire azt mondhattuk: „te, ez úgy néz ki, mintha a reptérre menne”. Úgy bárki kinézhet. Nem is álhatott ott olyan ember, mert bár elvileg elértük volna a buszt az adott időpontban, mégsem jött semmi.
Itt törött el minden. Lerogyva, megtörve sírtunk. Feladtuk, itt ragadtunk, lekéstük. Így indultunk meg a másik irányba, a semmibe az állomás körül, amikor az egésznek a másik felén, ahol a keresést kezdtük, hirtelen megállt előttünk a busz. Persze ugyanúgy, mint Castelo Brancóban, itt is már a következő járatról volt szó, amire nem volt érvényes a kinyomtatott jegyünk. Azt hittem, megüt a guta, amikor a többi utas a telefonját mutogatva szállt fel. „Ez az egész nem történik meg, ha nem kell kinyomtatni!” De már mindegy volt, a lényeg, hogy felengedtek. Belezuhantam az ülésbe és annyit mondtam: „Háromszor voltam itt, elég volt. Soha többé Róma.”
Végül elértük a gépet, és szerencsésen földet értünk Budapesten. Már szinte otthon voltunk. Azóta sem voltam Rómában. A férjemnek viszont megígértem. Akkor a három a magyar igazság mellé mégiscsak lesz egy ráadás. Végül is, abból a három alkalomból még egyszer sem sikerült kiállni a sort a Sixtus-kápolnába. Majd legfeljebb bérelünk autót. Busszal nem szívesen megyek most már sehova. Ahogy a múltkor is mondtam, jobban szeretek vonatozni.