Szolidaritás és szabadság

Mi a közös Juscsenkóban, az ukrán elnökben és Jean Michel Jarre-ban, a francia zenészben? Nos, mind a ketten ott lesznek holnap – a világ további 29 államának legfelsőbb szintű vezetőivel együtt – az észak-lengyelországi kikötőben, Gdanskban, a Szolidaritás mozgalom megalakulásának 25. évfordulója alkalmából sorra kerülő megemlékezésen. Ott, ahol a nyolcvanas évek elején Lech Walesa helyi villanyszerelő elindította Közép-Európa legnagyobb hatású civil mozgalmát, oda gyülekezik Havel és Szaakasvili, és mindenki, aki fennen hirdetheti, hogy Lengyelország – persze a Szolidaritás óta – a szabadság bajnoka. Csak orosz nem lesz ott egy szál sem. Moszkva, nem hivatalos információk szerint, még csak nem is reagált a gdanski meghívóra. Ez a hozzáállás persze nem (csak) a Szolidaritásnak és annak a folyamatnak szól, amelyet Közép-Európában elindított, bár sokat elárul Moszkva és a Nyugat (beleértve már Közép-Európát is!) eltérő szabadság-interpretációjáról. Az oroszok bár nem lesznek Gdanskban, de Moszkvába, a II. világháború befejezésének 60. évfordulójára meghívták Vojciech Jaruzelski tábornokot, Lengyelország utolsó kommunista vezetőjét. Akit annak idején éppen a Solidarnosc buktatott meg rendszerével együtt. Az eltérő interpretáció már keveri a habarcsot és rakja a téglát egy új falhoz Kelet és Nyugat között. Moszkva semmit vagy vajmi keveset tanult a 20. és 21. század forradalmaiból és politikai változásaiból. ’56 (Magyarország), ’68 (Csehszlovákia), majd a nagy hullám, ’88 (Lengyelország, Magyarország), ’89 (Csehszlovákia, Románia) és tizenöt évvel később jött egy kisebb, Grúzia (’02), Ukrajna (’04), Kirgizisztán (’05). Mind érintette Oroszországot (vagy előtte a Szovjetuniót) és politikáját. Ráadásul a két hullámot a Solidarnoschoz hasonló civil (és tömeg-) mozgalmak kezdeményezték. Leegyszerűsítve: közös motivációjuk és tömeges támogatottságuk a szabadságvágyban keresendő. Ami a lehetséges következő „forradalmi” célpontot illeti, Keleten és Nyugaton nagy a konszenzus: Belarusz. Bizonyára véletlen, hogy a moszkvai Pravda múlt pénteki száma – pontosan amikor a gdanski ünnepségek kezdődtek – éppen Lengyelország Belarusz-politikájával foglalkozott. A nagy múltú napilap szerint Lengyelország (az USA zsoldjából) tesz a szabadságra, sokkal inkább szeretné keleti határaitól a legmesszebb tudni Oroszországot. A Pravda szerint az ukrajnai narancsos forradalom után már csak Belaruszt kell kiszakítani az orosz érdekszférából. Addig azonban, amíg az egyébként politikailag meglehetősen stabil (és egyáltalán nem mellékesen elnyomott) Fehéroroszországban bárminemű változás állna be, talán érdemes lenne egy orosz delegációnak Gdanskba is bekukkantania. Talán közelebb kerülne a felismeréshez, hogy a szabadságnak nem szokott megkottyanni sem a tégla, sem a beton. Csupán idő kell hozzá.