Szó bennszakad, hang fennakad

Az egy dolog, hogy politikai szintre nem tudták átvinni a párbeszéd lendületét. Mert lendülete az volt, látta volna a kedves olvasó, milyen kedélyesen cseverésztek a dunaszerdahelyi sportcsarnok előterében a politikusok, meg mindazok, akik fogyásunk miatt a megmentésükön fáradoznak. Egészen valószínűtlen konstellációk alakultak ki a felvidéki magyar közélet csillagaiból, és úgy szállt a csillagpor, amikor leporolták a régi kapcsolatokat, hogy csak úgy prüszköltek az arra tévedők.

Ki hitte volna akkor, hogy ebből az összeborulásból nem lesz semmi? Na jó, sokan, sőt, a többség, de azért valahol a neokortexük egy eldugott zugában néhányan bíztak abban, hogy ennek a találkának valami gyakorlati haszna is lesz, és nem oldódik fel a nagy magyar éjszakában a benne rejlő potenciál.

Szóval tulajdonképpen érthető, hogy politikai szinten miért rekedtek meg a tárgyalások a két párt között, erről már értekeztünk néhányszor ezeken a hasábokon. Menyhárt József MKP-elnök szokta mondani minden alkalommal, amikor rákérdezek, hogy hét év árokásását nem lehet azonnal megszüntetni.

Bugár Béla Híd-elnök pedig ilyenkor mindig elmondja, hogy az MKP-nak bizonyítania kell, mert ők gittegyletekben nem hajlandók részt venni. Rendben, urak, ezt játsszák le egymás közt. Az a nagy helyzet ugyanis, hogy a választókat nem a politikai szappanoperák érdeklik, hanem a televíziósok, a Barátok közt, meg a Szulejmán. Amíg ezek stáblistáján nem bukkan fel Bugár, Menyhárt, vagy bármelyik szlovákiai magyar politikus, addig a választók számára teljesen mindegy, ki kivel van rosszban, ki ült be más székecskéjébe, és ki aludt más ágyacskájában.

Mert a magyar–magyar párbeszéd reménykeltő lényege pont az volt, hogy az ellentétek dacára, azokon felülemelkedve, a szlovákiai magyarok érdekeiért ülnek össze a pártok és a civilekkel karöltve találnak közös utakat, összehangolják a tevékenységüket. Ezt novemberben így tálalták, így adták el.

De most, hogy politikai szinten nem tudtak megegyezni, hallgatnak a harangok. Mindenki a saját útját akarja járni. Bugárék a kormányprogram átültetését hangsúlyozzák, ami teljesen rendben is van, csak az ebben foglaltak messze nem jelentenek megoldást minden problémára, mert az asztalt csak 6,5 százalék erejéig lehet verni. Menyhárték meg a magyarországi pénzekbe fektetik a bizalmukat, de ez viszont függőségi viszonyt jelent, nem azt, hogy itthon tudjuk megoldani a saját dolgainkat. Nemsokára eljön az az idő, hogy azon fognak versenyezni, ki adott többet a szlovákiai magyaroknak. Ez pedig bizonyos szempontból kényelmes dolog lesz, hú, de el leszünk mi kényeztetve, extra hús jut a kampánygulyásba.

Csakhogy van itt egy kis bibi. Bugáréknak (minimum Lucia Žitňanskának és a párt szlovák „kávéházi értelmiségének”) nemsokára terhes lesz – a politikai túlélésük szempontjából terhes kell, hogy legyen –, hogy savanyú szájízzel olyan emberek bizniszei felett hunyjanak szemet, mint Robert Kaliňák, akinek már papírja is van arról, hogy törvényt sértett a minisztériuma. Menyhártéknak pedig az, hogy ha egy idő után elzárják majd a pénzcsapokat Magyarországon, parlamenti képviselet híján szép lassan elsorvadnak. S akkor majd felmerül, hogy ej, de jó lett volna, ha hamarabb egymás tenyerébe csapunk, és legalább szakpolitikai szinten együttműködünk egy rendszerben, amit kompromisszumok árán hoztunk létre. Csak akkor talán késő lesz.

Szóval itt ez a magyar–magyar párbeszéd. Fogjuk, és tegyük fel szépen a hajdani kisebbségi minimum mellé a polcra. Talán egy lomtalanításkor megtalálja valaki...