Szerszámok és mesék

Nyújtóznak már a füvek a szántás oldalában. Barna rögök felett tavalyi kórók ringatóznak, rajtuk megáll pihenni a madárfütty, ami égtől erdőig, mezőtől folyóig mindent bejárt már kora reggel óta. Mocorgás hallatszik a szerszámoskamrában. Feszengetik kérges tenyértől fényesre kopott derekukat a kapák, ásók, gereblyék; éledezik a sarló, élén rozsda virágzik. Beszélgetnek. „Hej, azok a régi szép tavaszok, mikor ilyentájt, március végén már régen csillogós volt az arcunk a jó fekete földben való megmártózás után, hol vannak?” – kérdezi a rangidős kapa, amellyel mindig nagyapó járt az élen, hogy árkot húzzon, rögöt porhanyítson. A nagyapó e tél elejétől más mezőkön kapálgat már. „Jaj, de jó is volna már a gazt gyúrva, halomba húzni lehullott levelet, tavalyi limlomot az udvaron. Mindig külön szerettem a dióleveleket magamhoz szorítani, aztán annak a csípős füstjében fürödni”– sóhajt rá a kopott vasgereblye, amely nagyanyó kezében állt igazán munkára, mert csak neki tudott olyan sima ágyásokat varázsolni a zöldség alá, csak vele tudott kiegyezni a rakoncátlan levelek megzabolázásában ilyenkor, a húsvét előtti, böjti szelekbe kapaszkodó időben. Nagyanyó már csak szomorkás öregasszony, barna kendővel a fején már többet jár a falu végi dombra meg a templomba, mint ki a kertbe. Elmúlt a feszítő erő, a reumás ujjak göbeit félig bénára faragta az idő. „Hajjaj! Azok a régi szép idők, mikor még a fiú kezében egy nap alatt képesek voltunk felporhanyítani a fél kertet, utána átültetni a szamócát, levezető árkot ásni a tavaszi esőknek. Bizony mondom, soha nem volt jobb dolgom, mint akkor” – teszi hozzá a repedt nyelű ásó; ő a legnagyobb fiú markára emlékezik ilyenkor. Azéra, aki éppen most nyitott be a kertkapun. Az utánfutóról leszedi a vadonatúj gépeket, benzint, olajat tölt beléjük, aztán irdatlan pöfögéssel meg a szívében „a fene vinné az egész kertet, alig van belőle haszon, csak a munka” érzésével nekilát, hogy elvégezze, amit valaha hárman-négyen, jókedvvel, szeretettel csináltak. De így egyedül nem az igazi. Kinyitja a szerszámoskamrát, sorba kezébe veszi az ott lapuló tárgyakat, majd egy mély sóhajjal megint becsukja a rozoga ajtót. Hiába, semmi nem lesz már a régi, egy világ megint odalett.