Szerbia vasárnap új esélyt kapott

Fellélegezhetett a nemzetközi közösség is, hiszen a radikális vezér diadala esetén e balkáni állam kapui öt évre bezárultak volna. (Tegyük azonnal hozzá: így már nincs akadálya, hogy folyamatosan érkezzenek a külföldi pénzsegélyek, bankhitelek és – a befektetők.) Szerbiának tehát egy hosszú vákuumszakasz után van parlamentje, kormánya és államfője is. Ez utóbbi posztot 1990-től hét éven át Szlobodan Milosevics töltötte be, majd 2000. december végéig Milan Milutinovics (mindketten Hágában várják a bíróság ítéletét), utána e feladatkört – úgymond, másodállásban – a parlamenti elnökök látták el.

Tadics most eléggé mélyről rajtolt, jelöltetésén sokan meglepődtek, aztán hétről hétre növelte szimpatizánsainak számát, s amikor már csak ketten maradtak a ringben, a demokratikus érzületű és meggyőződésű polgárok (párthovatartozástól függetlenül) mind melléje álltak. Nem véletlen, hogy a voksolásra jogosultak közel fele járult az urnák elé, hiszen a közvélemény-kutatási adatok alapján már előzőleg világossá vált, az alacsonyabb részvételi arány a stabil szavazóbázissal rendelkező Nikolicsnak kedvez. Tadics mindenekelőtt a fővárosban aratott átütő sikert, továbbá a Vajdaságban (a kisebbségek mind rá szavaztak), de még a konzervatívabb, „nemzetiesebb” szemléletű szűkebb Szerbiában is megelőzte vetélytársát. Tadics végül a szavazatok 53,7 százalékát szerezte meg. Nikolics 45 százalékot gyűjtött be, ami egyáltalán nem kevés, egyfajta figyelmeztető jelként is tekinthető, mely szerint a szerbség jelentős hányada korántsem mondott le korábbi (háborúkhoz vezető) álmairól. Mindez persze vegyült az életszínvonallal elégedetlenkedők rétegeivel is. Ami várható: a lassú, folyamatos építkezés. Tadics (Nikoliccsal ellentétben) nem jelezte a parlament feloszlatásának szándékát, a szkupstinának amúgy is először az új alkotmányt kellene tető alá hoznia. S hirtelenében a parlamenti erőviszonyok sem változnának lényegesen, csak a testület összetétele: a legújabb felmérések szerint mindössze hárman lennének képesek az ötszázalékos küszöb átlépésére, a Tadics vezette Demokrata Párt (24,7 százalék), a Nikolics irányította Szerb Radikális Párt (24,4) és a Kostunica nevével fémjelzett Szerbiai Demokrata Párt (9,2). Kiszorulna viszont a szocialisták mellett a G17 Plusz (Labusz) és Draskovicsék Szerb Megújhodási Mozgalma, ami tovább szűkítené a kombinációs lehetőségeket. Nem mellékes egyébként, hogy az elmúlt hónapok során a meggyilkolt Zoran Djindjics utódjaként Borisz Tadics a középmezőnyből hozta fel pártját az élre, előnyük azonban egyelőre csak arasznyi. Másfelől pedig a Demokrata Pártban minden bizonnyal új vezetőt kell választani a köztársasági elnökké megválasztott Tadics helyébe, s csak remélhető, hogy ezt a váltást simán, különösebb belső bonyodalmak nélkül sikerül megoldaniuk. Viszont ne feledjük, a jelenlegi kabinet helyzete igen ingatag, csak a Szerbiai Szocialista Párt homályos távlatú támogatásával működésképes, annak viszont kicsi az eshetősége, hogy a Demokrata Párt máris szerepet vállalna a kormányzatban. Az adott erőtérben lenne szükséges tehát stabilizálni a viszonyokat, s ennek egyik előnyös adalékaként Montenegróban is igen kedvezően fogadták Tadics megválasztásának hírét, ami azt jelenti, hogy az államszövetség fennmaradásának megkérdőjelezése egyelőre nem téma. Sokkal fontosabb azonban e pillanatban, hogy Szerbia polgárainak többsége ismételten kiállt a 2000. október 5-én – a milosevicsi rezsim megdöntésével – megkezdődött változások mellett, amelyek egyértelműen az európai integráció irányába vezetnek. Ez pedig most egy nagyon komoly esély.

A szerző újvidéki munkatársunk