Szerbia máig tagadja a népirtást

A srebrenicai a II. világháború óta a legnagyobb, polgári lakosság ellen elkövetett öldöklés volt Európában, melyet az ENSZ-törvényszék népirtásnak nyilvánított.

Nemrég a szerbiai közvélemény is felvételről láthatta, hogy fegyverforgató honfitársaik mily hidegvérrel gyilkolták Srebrenica város muzulmán férfilakosságát, de ez sem váltott ki szemléletváltást a társadalomban, mert Szerbia ma is egy másik „igazságot” ismer Srebrenicáról.

Egy hónappal ezelőtt Szlobodan Milosevics volt jugoszláv államfő hágai perén, majd a belgrádi tévécsatornákon is bemutatták azt a felvételt, amelyen egy szerb félkatonai osztag fegyveresei minden ok nélkül, felfoghatatlan embertelenséggel kivégeznek hat srebrenicai muzulmánt, köztük négy fiatalkorú fiút. A videót a Humanitárius Jogi Alap nevű belgrádi civil szervezet elnöke, Natasa Kandics továbbította Hágának, a múlt súlyos bűnével való szembesülést, egyfajta katarzist akart kiváltani vele Szerbiában. A felvételek kétséget kizáróan indulatokat gerjesztettek, a sajtó arról cikkezett, hogy „a valóság könyörtelenül arcul csapta a nyilvánosságot”, de Kandics asszonynak mégis csalatkoznia kell. A várt megtisztulás elmaradt, az interjúk, a tévéviták és publicisztikák tömkelegéből, a mészárlást elítélni nem képes parlamenti képviselők nyilatkozataiból ítélve a szerb társadalom még messze van a tragédiával való szembesüléstől, s ennek az az oka, hogy túl mélyen gyökerezik benne a „másik igazság”.

Ha hinni lehet egy népszerű tévés vitaműsor alatt készült felmérésnek, tíz évvel a tragédia után a polgárok csupán 18 százaléka gondolja, hogy Srebrenicában a II. világháború óta méreteiben és módszereiben a legszörnyűbb európai tömegmészárlás történt, az etnikai tisztogatás legdurvább eszközéhez, gyilkossághoz folyamodva, megfontoltan és jól szervezetten, állami irányítással majd nyolcezer embert végeztek ki néhány nap leforgása alatt 1995 júliusában.

A többiek a „srebrenicai érem” másik oldalát látják csupán. Nem cáfolják ugyan, hogy Srebrenicában súlyos bűntény történt, de erős túlzásnak, a szerbellenes Nyugat, Hága és Szarajevó csúsztatásának tartják azt, hogy népirtás történt, amelynek nyolcezer áldozata volt. Az áldozatok száma eszerint ennek legfeljebb harmadára-negyedére tehető, vagyis nagyjából ugyanannyi bosnyákot végeztek ki Srebrenicában, mint ahány szerbet küldtek a halálba a tragédiát megelőző három évben a város környéki falvakban Naser Oric osztagai és más bosnyák gyilkológépek.

Az elmúlt hetekben megszólaltatott „Srebrenica-szakértők” – akadnak közöttük szép számban szerbiai csúcsértelmiségiek és jeles nyugati Balkán-kutatók is – a korábbiaknál is odaadóbban táplálták a közvéleményben a tudatot, hogy a mészárlás Oricék vérengzésére adott válasz, egyfajta bosszúhadjárat volt, miközben Hága kizárólag a tragédia következményeit és nem okait vizsgálja. A szerbek tehát nem rosszabbak a bosnyákoknál, és legalább mentségünkre felhozható, hogy „nem ők kezdték”, amire bizonyíték Naser Oric hágai vádirata, vagy a 3287 srebrenicai és környékbeli szerb halott nevét tartalmazó névsor, amelyet a múlt héten tett közzé mellékletében egy belgrádi napilap.

Minden áldozatnak van neve, sem erkölcsileg, sem jogilag nem méltányos nyolcezer áldozatról beszélni, amíg csak 2079 azonosított halott van – így szól a másik „igazság”, amely feltételezi, hogy a nyolcezer vélt áldozat jó része bosnyák fegyveres volt, de vannak közöttük olyanok is, akik ma is élnek, vagy akik nem Srebrenicában haltak meg, vagy ha ott, akkor nem 1995 júliusában. Állításuk szerint is gyanús, hogy roppant lassan halad a tömegsírok feltárása (jóllehet amerikai kémműholdak rögzítették helyüket), miközben a népirtás mítosza villámgyorsan terjed a világban, kollektív bűnösség bélyegét sütve a szerbekre.

Nos, ez a „srebrenicai ellenigazság”, amely híven él a polgárok többségének tudatában, Kandics asszony felvétele pedig nemigen javított a helyzeten. Kérdéses, hogy Borisz Tadics szerb elnök mára beharangozott bocsánatkérésének mi értelme a szimbolikus gesztuson túl, ha még mindig ilyen mélyen él a polgárokban a másik „igazság” Srebrenicáról?