Szerbia folyamatos válságban van

Még a Tito-korszakban, a kemény eszközökkel fenntartott nemzetiségi fegyverszünet idejében az író, úgyis, mint egykori partizán, sőt: politikai biztos, fellázadt egykori főparancsnokának – szerinte – szerbellenes magatartása ellen. Nemcsak Ćosić, hanem sok más szerb politikus és írástudó állította a hatvanas évek derekán, hogy Jugoszláviában a legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerbek élnek a leghátrányosabb helyzetben. Azt állította ez a csoport – és szóvivőként egyedül kiállva a nyilvánosság elé, kétségtelenül nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot az író –, hogy annak a nemzetiségi politikának a folyományaként, amelyet a szlovén Edvard Kardelj talált ki és a horvát Tito áldását adta rá: a szerbek a szenvedő alanyai, mert az ő – úgymond – történelmi jogaikat csorbítják meg. A mesterséges „jugoszláv nemzetiség” kategóriával elsőrendűen, egyszersmind azt állították: a szerbek a Horvát Köztársaságban és a szerb területen található autonóm tartományban, Koszovóban másodrendű állampolgárok. Koszovóban – ezt senki nem tagadhatta – a népesség 90 százalékát ugyan az albánok jelentik, de Koszovó mégiscsak ősi szerb föld, ott székelt Peć városában évszázadokig a szerb pátriárka és ott vívták meg Rigómezőn a törökkel a csatákat. Koszovó helyzete valóban sajátos volt: Tito eredeti tervei közé az tartozott a háború után, hogy a koszovói albánokat (2 milliónyian vannak) egyesíti az albániaiakkal (3 millió) és ekként létrehoz egy erős jugoszláv tagköztársaságot. Sztálin ezt nem helyeselte, pedig eredetileg még az albán diktátor, Enver Hodzsa sem ellenezte. Vitathatatlan viszont, hogy Tito idején a koszovói albánok minden tekintetben jobban és főleg szabadabban éltek, mint az albániai albánok. Ćosić sokallotta az albán autonómia mértékét. Tito viszont nem engedte meg, hogy ellentmondjanak politikájának.

Aztán Tito meghalt. Egyik utódja, igaz nagyon rövidke időre, 1992-93-ban éppen Ćosić lett. Ekkorra már nyoma sem maradt a korábbi rendszer többé-kevésbé toleráns nemzetiségi politikájának. Jugoszláviát a nagyszerb nacionalizmus akarta megmenteni. Olyan eszközökkel, amilyenek rendelkezésére álltak és állnak. Dobrica Ćosić ideológusa is volt ennek az agresszív nacionalizmusnak. Regényeiben, például. A halál időszaka címmel 1972 és 1979 között megjelent négykötetes regényében az első világháborús szerb hősiességet úgy ábrázolta, mint példát a jövőre nézvést, sőt mintegy a második világháborús ellenállás előképletét. Visszatérve Koszovóra: kiderült, hogy az albán-szerb konfliktust sem a titói politika eszközeivel nem lehet megoldani, és még tragikusabbra fordult a helyzet akkor, amikor előbb Ćosić, majd Milošević kezébe került a hatalom. És lényegében a nemzetközi ellenőrzés sem segítette Koszovóban a nemzetiségi béke ügyét: a szerb történelmi érvek, az egyre fogyatkozó, ősi lakhelyéről menekülő, sőt elűzött szerb népesség helyzete kibékíthetetlen ellentétben van az albán többség függetlenségi vágyával, illetve azokkal a le nem becsülhető és illegálisan érkezett fegyverekkel megtámogatott szándékokkal, amelyek Nagy-Albánia megteremtésére irányulnak.

Ćosić most az albán függetlenségi törekvéseket véli a fő veszélynek. Azt állítja e napokban megjelent történeti-politikai esszéjében, hogy ennek sikere véresebb konfliktushoz vezetne, mint a korábbi polgárháború, és kihatna az egész európai politikára. Ő a status quo minden áron való megőrzését tekinti a lehetséges útnak. Ezért azt javasolja, hogy osszák fel Koszovót két egyenjogú tartományra, az egyikben a szerbek, a másikban az albánok lennének az urak. A szerbek ugyanis soha, semmilyen formában nem tudnak Koszovóról lemondani, és ez legalább részleges biztosítékot jelenthetne a szerb érdekek őrzésére – állítja az író.

Megfogadják-e tanácsait – ezt senki nem jósolhatja meg. Egy dologban viszont igazat adhatunk Ćosićnak. A Balkán békéje európai érdek, és ez a béke nem utolsósorban a koszovói helyzet függvénye. Az sem vitatható, hogy a szerb, a montenegrói, a bosnyák államiság alapideológiája ugyancsak összefügg a koszovói állapotokkal. Ugyancsak nehezen cáfolható, hogy a nacionalizmusoknak a történelemre hivatkozó érvrendszere – függetlenül attól, hogy megfelelnek-e a valós tényeknek, avagy sem – elevenen hatnak. Nemcsak a szerbeknél, hanem ebben a Közép-Kelet-Európában szinte mindenütt. Koszovó történelme legalább két nemzeté. Jelenének alakításában pedig a történelem is beleszól. Ćosić érvrendszere arra utal, hogy a história és a jelen szorosabb kapcsolata kívánatos. Politikai fegyvernek tekinti a múltat. Szerbia folyamatos válságban él hosszú-hosszú évek óta. Nemcsak az albánok, Koszovó miatt, hanem azért, mert a történelmi érvrendszerrel operáló nacionalizmust tették meg állami ideológiának. Ezt Európa nem fogadta el, és semmi jel nem mutat arra, hogy akár a szerbektől, akár másoktól elfogadná. Dobrica Ćosićot, az írót befogadta régen az európai kultúra. Dobrica Ćosićot, az ideológust ellenfelének tekinti.