Szépek és demagógok

SERES LÁSZLÓ

Ha egy kormánynak vége van, az természetesen nem a világ vége, még a maja naptár szerint sem. Budapesten történetesen az elhíresült próféciával egy időben bukott meg a kormányzat, amely esemény legfontosabb következménye, hogy még jó másfél évig hatalmon marad, minimum. De nem ez az igazi rossz hír. Az igazi rossz hír az, hogy aki utána jön, semmilyen fontos kérdésben nem fog tudni/akarni mást csinálni, mert az is a létező közhangulatot akarja majd kiszolgálni.

A felsőoktatást illetően is katasztrófakormányzást és -kommunikációt előállító magyar kormányt megbuktató felső- és középiskolás mozgalom az első néhány nap értelmes és önálló gondolkodásra utaló, reformpárti megnyilatkozásai, majd a tandíjkérdés sunyi lebegtetése után hamar rátalált a „nem akarunk tandíjat” stupid populizmusára. Véletlenül sem vonnám kétségbe a diákmozgalom spontán hősiességét, szervezőkészségét, kitartását, csak próbálom azt a száraz tényt rögzíteni, hogy az utcai diáktüntetések a „röghöz kötés” (tehát a diákok szerződéses Magyarországra láncolása, ami nettó EU-ellenes lépés) mellett elsősorban a tandíj ellen szerveződtek. Tehát nem a rosszul bevezetett, túl drága, eladósító stb. tandíj ellen, hanem a tanulás fizetőssé tétele ellen, mint olyan.

„Fel vagyunk háborodva. A kormány valójában bevezette a tandíjat. Az, hogy jövőre tizenhat szakon, köztük a legnépszerűbbeken nem indul állami ösztöndíjas képzés, visszalépés a kormány két héttel ezelőtti álláspontjához képest is” – írja például a Hallgatói Hálózat legújabb közleménye. Hiába követelik azonban a köz- és felsőoktatás átfogó reformját, ha egyszer két ponttal odébb már azzal jönnek, hogy „Állítsák le a forráskivonást, kompenzálják az elvonásokat!” Egy röpke számítást azért szívesen vettünk volna, hogy mennyi az annyi – de főként egy elvi, morális állásfoglalást arról, hogy a felsőoktatásba történő felvétel nem valami alanyi jogosultság, ami úgymond jár, hanem privát lehetőség. És bár persze az a jó, ha minél több a diplomás, egy szabad társadalomban a diák természetesen kész önmagába invesztálni, hogy megszerezze azt a tudást, amiből elsősorban ő, és csak sokadsorban a társadalom profitál. Hogy ehhez értelmes ösztöndíjrendszer, vállalható, nem röghöz kötő hitelkonstrukció is tartozik, az természetes.

A tüntető diákok ugyan kikérték maguknak, hogy politikai pártok úgymond rájuk telepedjenek, az ellen azonban semmi kifogásuk nem volt, hogy „a kultúra, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátás területén dolgozók” által működtetett Humán Platform nevű civil szerveződés szinte naponta adja ki szocialisztikus szellemiségű deklarációit a „lakhatáshoz való jogról”, „a szociális szolgáltatások csökkenő állami támogatásáról”, a „progresszív adórendszer visszaállításáról”, ilyenekről. „Kifogásoljuk az állami szerepvállalás elvékonyodását a felsőoktatás finanszírozásában, ami az oktatás és a kutatás minőségét súlyosan veszélyezteti!” – írják például a balos szocio- és egyéb lógusok, akik civilként sokkal hatékonyabban tolják a diákokat az államilag finanszírozott alanyi jogok kártékony álomvilága felé, mint azt bármely balos politikai párt tehetné.

Nem lennénk azonban igazságosak, ha nem emelnénk ki pozitív példaként azt a néhány fiatalt, akik netes gerillamarketing útján menedzselik nem demagóg, nem populista üzenetüket a forradalmi ifjúság felé. A Hosszúlépés blog videóján a fiatalok bizony ilyeneket mondanak: „Akarom, hogy legyen rászorultsági és tanulmányi ösztöndíj, akarom, hogy mindenki, aki tehetséges, bejuthasson az egyetemre. Azt akarom, hogy a tandíjat igazítsák a magyar keresetekhez és az oktatás színvonalához. (…) Egy elfogadható tandíjat hajlandó vagyok kifizetni az egyetemért, mert tudom, hogy így követelhetek majd minőséget. Azt akarom, hogy számon kérhessem az egyetemet, ahogy az egyetem számon kér engem. Legyen valódi verseny, mert így nő folyamatosan a képzés színvonala. Egyetemista vagyok, szívesen fizetek tandíjat, ha látom értelmét.” A világnak akkor lenne vége, ha nem ez a szemlélet győzne.

A szerző a hvg.hu munkatársa