Szégyellje magát!

Nyugodt hangon válaszoltam, hogy nem. Villámló szemmel nézett rám. Magát nem zavarja, hogy míg más dolgozik, maga lopja a napot? Nem lopom a napot, hanem a két kicsi gyerekemet nevelem, mondtam. Elkezdett kiabálni. Maga ingyenélő! Az ilyenek miatt fog tönkremenni ez a fiatal állam! Ha rajtam múlna, családostól éhen halhatna! Ez éhen halasztaná a gyerekeimet, gyulladt ki agyamban egy vészjelző lámpa, az anyatigrisé, és felemeltem a hangom. Nem, nem szégyellem magam! Maga szégyellje magát, hogy csak ül itt és kiabál, de munkát nem tud nekem ajánlani! És legfőképpen szégyellje magát ez az állam, hogy nem tart igényt a tudásomra! Egy pillanatra szinte kővé vált a megbotránkozástól, hogy azt a szent szót, hogy állam, az ajkamra mertem venni, aztán stílust váltott. Magyarázni kezdte, hogy nem szégyen az, ha valaki nem azt csinálja, amit tanult. Például ő énekesnő, de nem tud belőle megélni, így elvállalta ezt a fontos hivatali munkát. Engem is elküld rekvalifikációra. Válasszak, mi érdekelne. Megnéztem a kínálatot, és rámutattam a hegesztői tanfolyamra. Ez az egy jöhet számításba, a többit tudom. Maga csúfot űz a hivatalból, szögezte le ridegen. Nem is lett belőlem hegesztő.

Azóta több olyan felmérést készítettem, amelyben munkanélküliek is nyilatkoztak. Sokan közülük szégyellték, hogy nincs munkájuk, pedig önhibájukon kívül váltak munkanélkülivé. Voltak, akik évtizedekig fizették az államnak a járulékokat mások támogatására, mégis mélységesen restellték, amikor maguk szorultak segítségre. Voltak azonban olyanok is, akik azon ügyködtek, hogy még véletlenül se dolgozhassanak. Azt persze tudták, hogy muszáj panaszkodni, – nem kapnak munkát, mindenhonnan elküldik őket, pedig annyira szeretnének dolgozni, a családjuk már szinte éhezik, bizony – de a kutatásszervezőktől a biztonság kedvéért megkérdezték, hogy ugye, nem fogok nekik munkát ajánlani, mert akkor inkább lemondanak az interjúalanynak járó csekély honoráriumról. A beszélgetés után bevágódtak tragacsnak épp nem nevezhető autójukba és lazán elhajtottak. Olyan is volt, aki mielőtt beült volna az autóba, a lépcsőházban levetette a kopott nadrágot, amit a felmérés idejére vett fel a rendes nadrágja fölé, s csak azután hajtott el. Ez a típus egy csöppet sem szégyellte magát.

És a hajdani szakreferens? Ő sem szégyelli magát, pedig a párt, amelynek képviselőjelöltjei között felfedeztem a képét, valamicskét tehet arról, hogy merre tart ez az állam.