Szálanként melírozva

Igenis, most mondom, hogy nem. Nem csinálom tovább. Lemegyek az égettolaj-szagú restibe, és megrendelek egy hatalmas szelet rántott sajtot, hozzá egy halom hasábburgonyát, nyakon öntve jó adag tartármártással – az „r” betű a szóban nem korrektori hiba, magyarul így hívják ezt az öntetet.

Igen, feladom, mivelhogy belőlem már Michelangelo sem tudna Dávidot faragni. Engem már se maszkmester, se sztájliszt nem lenne képes helyrehozni. Esetemben az Adonisz-érának már lőttek. Eddig még próbáltam tartani magam, de ma reggel kiábrándított egy nyurga kiskamasz, olyan középiskolás korú fiúcska. Ahogy felszálltam a buszba, felpattant, és át akarta adni a helyét. Nekem!

Erre azt mondtam, hogy nem, vége az aszkétaéletnek. Három napig drasztikus diétát tartva csak ezeken a fűrészporból ragasztott-ömlesztett racionális táptermékeken sínylődtem. A harmadik nap a farkasvakság jeleit kezdtem érzékelni, és az eszméletvesztés kerülgetett.

Vége, mondtam magamnak, a kiskamasznak köszönhetően nincs önkínzás, evés van. Jöhetnek az ízlelőbimbóim által régen nem érzett ínyencségek: a jó lucskos töltött káposzta krémes házi tejföllel gazdagon meglocsolva, a pirosra pirított rezgő-remegő sertésborda mustárral és fehér bélű friss kenyérkével, a ropogósra sült kacsacomb puhára dinsztelt vöröskáposztával, a rántott csirkecomb minden mennyiségben. Félre fenyőmag, szezámmag, lenmag, köles, hajdina, csicseriborsó, zabpehely, félre nyersen sajtolt olívaolajjal leöntött jégsaláta, félre teljes őrlésű tönkölybúzából sült kenyér. Félre minden, ami nem marhapörkölt, ami nem töltött paprika, ami nem csülök pékné módra, ami nem tejfölös csirke otthon szaggatott hófehér nokedlival. Mostantól Kánaán lesz disznózsíron pörkölt húsokból, disznózsírban kirántott csámcsogós sertéstarjából, nyúlpaprikásból és egyebekből. Nem lesz kelkáposzta-főzelék, káposztaleves, tökkáposzta, sóskaszósz, paradicsompüré, csalántea. Hyppolit se tilthatná meg, hogy húst ne hússal egyek. Hogy ne tartsak reggeltől estig evőkúrát. Megeszem mindazt, amit eddig nem ettem meg.

Na, nem!.. azért még ne egyem magam halálra. Ilyen egykönynyen azért nem adom. Nem engedem még szélnek ifjúságom és karcsúságom édes madarát, igenis ragaszkodni fogok hozzá, kalickába zárom, és dédelgetem. Hiszen nem vagyok túl a százon se kilóban, se korban. Nem adom meg magam az időnek. Inkább elköltözöm Tunéziába. A tuniszi Bardo Múzeumban egy gyönyörű kreol dáma, csókoljam a kezét, megsimította a hajam, és azt mondta, de szép, ezt hogyan csinálta, szálanként melírozta bele az ezüstöt.

Igen, de mit kínlódtam vele!