Szaddám elnök kurd ellenzéke

1915-ben ezt a megosztást szentesítette a Sykes–Picot-egyezmény. Az oszmán birodalom felbomlásával öt ország osztozott a kurdok területén. Míg az 1920-as sévres-i békeszerződés rendelkezett önálló kurd állam létrehozásáról, az 1923-as lausanne-i egyezményben erről már nem volt szó. Jelenleg mintegy harmincmillió kurd él hét országban. Törökországban a lakosságnak mintegy negyedét alkotják. A Tigris és az Eufrátesz forrásvidékén, Szíria északi részéhez is került egy karéj, Irakban és Iránban élnek kurdok. Grúziában és Örményországban főleg jezidita kurdok laknak, akik a mozlimok üldöztetései elől menekültek orosz fennhatóság alá. A kurdok többsége szunnita mozlim. 1927 és 1941 között nemcsak Örményországban, hanem Azerbajdzsánban is autonóm területen éltek, amely azért szűnt meg, mert a szunnita kurdok asszimilálódtak, és az azerbajdzsániakhoz hasonlóan síitává lettek.

A kurdok a XX. század során számos kísérletet tettek, hogy kivívják önálló államukat. 1925-ben Törökországot Szaid Piran felkelése, 1930-ban az Ararát térségében kibontakozott felkelés, majd 1937-ben a dersimi felkelés rázta meg. 1927-ben a kurdok Irakban Szulejmanija térségében keltek fel. 1943-ban a kurdok megkötötték a hármashatár-egyezményt, vagyis a törökországi, iraki és iráni kurdok szövetségét. 1946-ban Észak-Iránban kiáltották ki autonóm államukat Mehabadi Köztársaság néven. Ebben tűnt fel egy iraki kurd vezető, Musztafa Barzani, akinek vezetésével a kurdok 1958 és 1970 között több mint egy évtizedig vívtak háborút a bagdadi kormány ellen. 1970-ben az iraki kormány autonómiát adott az észak-iraki kurd területeknek, Szaddám Huszein azonban megszegte ígéreteit.

Szaddám Huszein, míg saját kurdjait üldözte, az iraki–iráni háború esztendeiben támogatta az Abul Rahman Ghasszemlu vezette iráni Kurd Demokrata Pártot, ám nem sikerült a kurdokat az iráni iszlám rezsim ellen fordítani. Ugyanakkor az iráni rezsim kiaknázta az etnikai rokonságot, és jelentős pozíciókat szerzett az iraki, szíriai kurd szervezetekben, sőt utóbbiak révén a magát marxistának aposztrofáló törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) soraiban is.

Musztafa Barzani halála után az iraki Kurd Demokrata Pártot fiai – Idrisz, majd annak halála után Maszud – vezették. Ez a párt a törzsfők és a mozlim papok pártjává lett, kapcsolatban áll a Muzulmán fivérekkel, és ma már komoly szaúdi kötődései vannak. Iraki ellenlábasa, a Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió szekularizáltabbnak és haladóbbnak nevezhető, ám szíriai kapcsolatai révén az 1990-es években egyre közelebb került Iránhoz. A török állam ellen „felszabadító háborút” hirdető Kurd Munkáspártnak nemcsak Szíriában és a dél-libanoni Bekaa völgyében (a Hamasz és a Hezbollah területein), hanem Észak-Irakban, éppen Talabani területein is vannak kiképzőtáborai, ahonnan Barzani hívei nemegyszer ki akarták söpörni őket. Talabani a közelmúltban többször látogatást tett Teheránban.

Míg az Egyesült Államok lázasan keresi a politikai alternatívát Szaddám Huszein ellenzékének körében, addig az iraki kurdok nemhogy megragadnák a lehetőséget, de egyenesen elítélik az Egyesült Államok afganisztáni háborúját, és szinte kiállnak Szaddám Huszein mellett.

Az Egyesült Államok is nehéz helyzetben van, akárcsak az öbölháború idején. Ha az előtt mér katonai csapást Irakra, mielőtt megtalálná Szaddám Huszein politikai alternatíváját, könnyen az iránihoz hasonló síita teokratikus iszlám államot segít hatalomra. Márpedig az iraki, nadzsafi síita klérus még radikálisabb, mint az iráni, kumi. Északon a kurd területeken sem jobb a helyzet. Sem a földbirtokosok, törzsfők és papok pártjának tartott Barzani pártja, sem Talabani szekularizált és progresszívnek tartott Nemzeti Hazafias Uniója nem barátja az Egyesült Államoknak és nyugati szövetségeseinek. A Szaddám Huszeinnek szóló fenyegetések hatására Barzani és Talabani, az ősellenségek kibékültek.

Mind ez ideig a kurdok Törökországban voltak a legrosszabb helyzetben, még a látszatautonómia áldásaiban sem részesültek, nem használhatták anyanyelvüket. Most azonban az Irak elleni harchoz az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek törökországi bázisok kellenek, vagy Szaddám Huszein politikai eszközökkel történő féken tartásához egy stabil nyugati szövetséges szomszéd, márpedig ilyen nem létezik Törökországon kívül.

Mindezek hatására a nyáron az Ecevit-kormányzat számos engedményt tett a kurdoknak. A Török Köztársaság csaknem hét évtizedes fennállása óta első ízben elismerte a kurdok nyelvhasználati jogát, kurd nyelvű adók, kurd nyelvű újságok létesülhettek, és végül Abdullah Öcalan, a Kurd Munkáspárt halálra ítélt vezetője is életben marad.

Noha az afganisztáni háborút még be sem fejezte az Egyesült Államok, ha Bagdad ellen katonai fellépést fontolgat, tekintetbe kell vennie, hogy Szaddám Huszein korábban legendás kurd ellenzékére ma már a legcsekélyebb mértékben sem számíthat.