Szabadka és Mohács

A tanácskozás kezdete előtt egy hónappal és egy nappal, december 5-én a magyarországi választópolgárok a határokon kívülre szorult nemzeti közösségek tudtára adták, mi a véleményük a kettős állampolgárság intézményéről. Hogy jó ötlet volt-e referendumban vizsgálni ezt a kérdést – meggyőződésem, hogy nem –, azt most már kár boncolgatni, a végeredmény önmagáért beszél. Ennek ellenére a szabadkai zárónyilatkozat 3. pontja így hangzik: „A határon túli magyar szervezetek saját közösségük igényét kifejezve, valamint az IGEN-szavazatok többségének alapján elvárják a Magyar Köztársaság Országgyűlésétől, hogy haladéktalanul alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük vagy állandó lakhelyük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal.” Megint a régi nóta. Elvárják, hogy miután a magyar(országi) nép úgy döntött, ahogy, a szintén általuk választott, legitim magyar törvényhozás törvényben szentesítse ellenvéleményüket. A szabadkai tanácskozás nem zöldfülűek és amatőr politikusok gyülekezete volt. Mégis úgy tettek, mintha nem hallották volna a súlyos nemet, s csak azért is követelték, amihez egy hónapja nem jutottak hozzá. Persze, ez is egy lehetséges tárgyalási taktika, kérdés, mennyire célravezető. Úgy tűnik, Gyurcsány Ferencnél a kérdés süket fülekre talál(t). A magyar miniszterelnök levélben fordult a Máért tagjaihoz, melyben azt ígérte: „Megfogalmazzuk és alkotmányos keretek közé illesztjük a határon túli magyarok közjogi státusát.” Ez az ő olvasatában bizonyosan nem a kettős állampolgárságot jelenti. Kérdés, hogy a határon túli magyarok beérik-e valami mással, ami nem szükségszerűen kevesebb a kettős állampolgárságnál, vagy foggal-körömmel ehhez ragaszkodnak. A szabadkai zárónyilatkozat egyelőre ez utóbbi irányába mutat. A külhoni magyarok egy részének bizonyosan imponál ez a karakán állásfoglalás. Csak arról nem szólt senki Szabadkán, hogyan szeretnék elérni céljukat, ha a magyar kormány ebben nem lesz partner.