Srebrenica

Ratko Mladicsot, a boszniai szerb hadsereg parancsnokát tegnap szinte mindegyik vádpontban bűnösnek találta a hágai Nemzetközi Törvényszék, s életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte. Ez valamelyest elégtétel lehet a sok tízezer boszniai áldozat (csak Srebrenicában volt 8000!) hozzátartozói számára, de nem gyógyítja be azt a mély sebet, amelyet a kilencvenes évek elején zajló délszláv háború ejtett. S nemcsak a Balkán, hanem Európa, sőt, az egész nyugati világ arcán, amely nem akadályozta meg a szörnyű vérontást. Srebrenicaazért is szimbólum, mert a városka a vérengzés idején ENSZ-védelem alatt állt, és nemzetközi csapatok garantálták az oda menekülő bosnyákok biztonságát. Ma már tudjuk, mennyire.

Kérdés, hogy okultunk-e a történtekből.
A tegnapi ítélethirdetés kapcsán is láthattuk, hogy a szerbek egy számottevő része máig hősként tekint Mladicsra, s küzdelmét a szerb nép jogos ügyének tekinti. Mert mit is akart Mladics és társai? „Csak” egy etnikailag tiszta, szerb Boszniát, semmi mást. Ennek az „álomnak” csaknem százezer halálos áldozata lett.

Minderre azért is érdemes emlékezni, mert ma is egyre gyakrabban halljuk, hogy óvakodnunk kell az idegentől, hogy a globalizálódó világban csak a nemzet lehet a mentsvárunk. Srebrenica a szörnyű bizonyítéka annak, mit okozhat ez a fajta gondolkodás, ha mindent fölülíró állami ideológiává válik.

Ezért helyénvaló a pátosz, a frázisnak tűnő mondatok. Emlékeznünk kell Srebrenicára, Szarajevóra, a megöltek, megkínzottak, meghurcoltak, megerőszakoltak tízezreire. S minden erőnkkel azon lenni, hogy mindez többé ne ismétlődhessen meg.