Sport vagy doppingörvény

Az olimpiai játékok hozzátartoznak életünkhöz. A világ kiemelt sportolóinak négyévenkénti találkozóit azok is figyelemmel kísérik, akiket máskor kevésbé érdeklik a sporthírek. Viszont a doppingügyekre szinte mindenki fölfigyel.

I.

Február 1.: A nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) korábbi döntése ellenében – törölte doppingvád alatt álló 39 orosz sportoló örökös olimpiai eltiltását. Annak dacára, hogy az ügy koronatanúja, Grigorij Rodcsenkov, a szocsi olimpián államilag irányított, titkosszolgálati módszerekkel is segített visz-szaéléseket leleplező, majd az Egyesült Államokba szökött korábbi orosz laborvezető, valamint Richard McLaren, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) által megbízott kanadai jogászprofesszor is vallomást tett.

Február 4.: a német ARD közszolgálati tévécsatorna oknyomozó újságíróinak kutatásait ismertette. Közölte, hogy megalapozott gyanú szerint a téli sportok 2000 és 2017 között rendezett világbajnokságain és olimpiáin (például a sífutók versenyein) 300 győzteseknek a nyakába akasztották az aranyérmet, olyan sportolóknak, akik kétséges vérmintákat produkáltak.

Február 9.: E meghökkentő történések után ma nyílik a dél-koreai Pjongcsangban az idei téli olimpia – negatív fénybe került orosz sportolók részvételével. Persze, ez még nem ok arra, hogy ne beszéljünk az éjszakai sportközvetítések utáni (öt)karikás szemekről, a fair play és az olimpiai eskü hiteléről; arról, hogy érdemes-e örülni egy-egy éremnek és az olimpiának akkor, ha ebben a világban szinte már semmi sincs, ami igaz. Az élsportban sem...

II.

Az időzónákat tekintve Korea és Közép-Európa között nyolc óra a különbség. Megértem az éjszaka kellős közepén kelő, a mától két héten át esténként talán le sem fekvő sportrajongókat. Azokat a szurkolókat, akik éjjel egytől vaksin nyomkodni fogják tévéjük távkapcsolóját. Hogy nappal aztán (öt)karikás szemmel pislogjanak a hétköznapi világba, el-elbóbiskoljanak az íróasztaluknál vagy az értekezleten, esetleg akár ebéd közben is a tányérjuk fölött – majd ha hirtelen fölserkennek, az sem zavarja őket, hogy környezetük enyhe gúnnyal mosolyog rajtuk. Hiszen a somolygók nem láthatták azt, amit ők: egyidejűleg és élő adásban Lindsey Vonnt a női óriás műlesiklásban, Marcel Hirschert a férfiak késhegyre menően izgalmas szlalomversenyében, a síugrók Világ Kupáját vezető Richard Freitag saslengésre emlékeztető röptét a levegőben, a hokicsapatok sztárjai közül Ilja Kovalcsukot, Mikko Koskinent, Steffan Kronwallt vagy Ladislav Nagyot, a rövid pályás gyorskorcsolyázók mezőnyében a Világkupa-győztes magyar Liu Shaolin Sándort... Igaz, a tévék előtt napról napra virrasztó éjjeli baglyok akár reggeltől estig is bármikor megnézhetnék az unalomig ismételt összefoglalókat, ám ők izgulni és szurkolni akarnak. Első kézből szerezhető élményre vágynak, olyan benyomásokra, amelyekben a lehető legkevesebb a csalás. Mert napjainkat – és nem csak a sportban – bátran mondhatjuk a manipuláció korának. Manapság már alig-alig van ebben a világban valami, ami teljesen hiteles. Legföljebb viszonylag igazságosak a dolgok. Akárcsak az olimpia. Ott is rajthoz állnak mind a doppingszerekkel, vérmintacserékkel tülekedő nyerészkedők, mind a becsületes(ebb)ek. Ez utóbbiak számára lényegében egyenlők az esélyek. Legalábbis nem lehet pártfogással tizenöt méterrel előbbről, három tizedmásodperccel korábban indulni, protekcióval fele távot teljesíteni, nem lehet stiklivel készpénzért aranyérmet venni. Itt nem a „rokoncia” meg a párthovatartozás számít, vagy az éremosztásnál az, hogy ki kinek a csókosa, hanem az ezredmásodpercek, a méterek, a gólok és a pontok döntenek. Egyfelől. Már ha az arany-, ezüst-, bronzérem egyik oldalát nézzük. A becsületes helytállást, a fair play-t, a tisztességet.

III.

Az élsportot másfelől nézve ajánlatos félretennünk a struccpolitika keltette illúziókat. Jelenünkben ugyanis már régen nem az élsport játékossága hat a valóságra, hanem a valóság összevisszasága az élsportra. Nagyjából a múlt század hatvanas éveitől kezdve minden sportágban szinte vészjósló mértékben növekedett a kötelező teljesítménykényszer. Hihetetlen pénz ömlik a sportba, ami sokakat komoly és a hírességeket megillető egzisztenciához juttat. Manapság a közönség által fölkapott, így a reklámokat is vonzó sportágakban milliókat lehet keresni. Ilyen körülmények között minden tehetséges sportember a maximumot próbálja kihozni magából. Néha mindenáron. Minden versenyszámban ez ma már egy egészen más mezőny, mint akárcsak a húsz-huszonöt évvel ezelőtti volt. És más a közvélemény helye is benne. Ma már illendő megbecsülnünk minden és a tisztesség reményében szerzett érmet és helyezést. De ez a helyzet bizonyos fokig még így is enyhén tudathasadásos. Az, mert az örömködés mellett kételkednünk is szabad. Hiszen amióta minden egyébhez hasonlóan a sportra is rátelepedett az üzlet meg a politika, azóta az élsport se nem egészséges, se nem békés, és nem mindig igazságos. Mindenki eszeveszetten liheg a győzelemért és a vele járó „summácskákért” meg reklámszerződésekért. Ennek érdekében – „A sporttal az egészségért!” jelszó jegyében – az immár bevallottan nem amatőr sportoló gyakran egyedül gyötri magát nyomorékká az edzéseken. De hát ez legalább a sport iránti őszinte rajongás tisztességesebb útja. A másik út az inkorrekt és életveszélyes dopping. Ám legyen a dolgok menete bármilyen, egyszerűen nincs megállás: a tavalyi eredményt, noha az szintén kitűnő – akár a tavalyi cipőt vagy maroktelefont –, hanyagolni dukál, és egy új, már-már űrbéli sikerrel felülmúlni. A kezünk közül így csúszik ki a sportolás természetes játékossága, az élsport tényleges értéke. Igaz, a versenyek rendezői és a sportolók becsületesebbik fele, sőt, még mi, drukkerek is igyekszünk úgy tenni, mintha minden igazi volna. Közben szándékosan „elfelejtjük”, hogy a fogyasztói mentalitás és a mindent keveslő hajsza az életnek ezen a területén is jobban érvényesül, mint az egyenlő esélyeken nyugvó becsületes versengés természetessége. Pontosabban: mi magunk forszírozzuk mindezt. Nem örülni akarunk, hanem egyre fantasztikusabbat, egyre megismételhetetlenebbet, egyre legyőzhetetlenebbet kívánunk. Sportszerű győzelem helyett örökös katarzist. És ez a virtus egyszer kifényesíti, másszor háttérbe szorítja annak a dilemmának lényegét, hogy valóban érdemes-e, lehet-e még örvendeni egy-egy (talán doppinggyanús) éremnek, illetve önmaga tényén kívül mit jelent ez a dicsőség.

IV.

A tiltott szerek használatának különböző formái, a vérminták rejtélyes cseréje, újabban a génmanipuláció a becsületes sport rákfenéje. Meghazudtolása az emberi tehetségnek, a győzelmet vagy dobogós helyezést megelőző iszonyatosan sok munkának, szorgalomnak és kitartásnak. Igaz, a teljesítményfokozás vágya nem új keletű vétek, elvégre már Galén, az ókori rómaiak orvosa azt tanácsolta kora sportolóinak, hogy fogyasszanak jótékony hatású gyógynövényeket, gombát és nyers tojást. Mára azonban a serkentőszerek „segítsége” olymód elharapódzott, hogy a szakértők számottevő csoportja úgy véli: a kutatások és a szupertitkos laboratóriumi technológiák fejlettségének, illetve az Oroszországban bebizonyosodott állami és titkosszolgálati rásegítéseknek a korszakában a hatékony doppingellenes küzdelem eleve vesztésre áll. Azok a békés idők réges-rég elmúltak, amikor az 1960-as évek legendás finn sífutója, a többszörös világ- és háromszoros olimpiai bajnok Eero Mäntyranta szervezete – a szerencsének és a természet ajándékának köszönhetően – a csontvelőre ható, így a vörös vérsejtek számát növelő hormontöbbletet termelt. Ő természetes úton hozta zsinórban a győzelmeket anélkül, hogy bármiféle dopping gyanújába keveredett volna. Napjainkban viszont a sportolókat jobb teljesítményre ösztönző famulusok ezt a „Mäntyranta-effektust” külső beavatkozással érik el. Sajnos, ma már az is közhely, hogy a tiltott szerek illúzióromboló használata az élsport rutinos velejárója.

Persze, ha dopping van, akkor okvetlenül az ellenőrzésre is szükség van. Sőt, a 2018-as pjongcsangi téli olimpia megnyitását megelőző faramuci ügyek egymásra tornyosuló hírei révén duplán! Még ha mindez, legalábbis a dolgok jelen állása szerint, eléggé szélmalomharcnak tűnik. Ráadásul e nehéz feladat korrekt ellátása, hurrászisztéma helyett, egyfelől nyilván tárgyilagos szigort, másfelől tapintatot igényel. Kiindulva abból, hogy az ellenőrzés nagyon intim helyzet még úgy is, ha a sportoló és az ellenőr között a szó fizikai értelmében nincs közvetlen kontaktus. De hát az ellenőrzött személy nemcsak mintát ad, hanem a betegségeit, a használt gyógyszereinek listáját is megosztja az antidoppingcsoport éppen őt kérdező tagjával. Ehhez valószínűleg kevés a WADA szabálykönyve, fontos az emberség, a kommunikációs készség, az adott versenyhelyzethez való spontán alkalmazkodás. És legfőképpen lélektanilag annak eldöntése, hogy az ellenőr szemszögéből siker-e, ha egy sportoló megbukik. Vagy az eljárás és a valószínű büntetés szigorával ugyan, de az „érted haragszom” elve értelmében tudja-e kezelni ezeket az ügyeket... Mert végső soron szinte mindig a sportolót vonják felelősségre, akinek talán fogalma sincs arról, hogy a „jóakarói” mit szedetnek, mit itatnak vele.

V.

A sport értékét és társadalmi pozícióit romboló doppingnak azonban tanulságai is vannak. Rögtön az első, hogy ez a dolog nagyon hasonlít a kábítószerhez. Ebben az értelemben pedig már nem egy szűk, csupán az élsportra jellemző gond, hanem népegészségügyi kérdés. Mert most már mindenkit érint(het), aki lemegy egy edzőterembe, és ott kap valami teljesítményfokozó szert. Bárkit, aki szabadidő- vagy hobbisportoló. Ezért fontos a megelőzés! Hiszen igaz, hogy mindenkinek joga van a saját testéről dönteni és választani, de erre csak megfelelő és őszinte információk birtokában képes. A másik tanulság, számomra, egy emlékhez fűződik. A londoni olimpia slágertémája az a kínai kislány volt, aki 400 méter vegyesen elképesztő, az utolsó szakaszon a fenomenális Ryan Lochtet lepipáló világcsúcsot úszott. Mindenféle doppingvétséggel gyanúsították, de többször ellenőrizték, és is minden eredménye negatív volt. Érdemes hát hinni abban, hogy a tehetség és a (műhely)munka, a jól tanító edzők és a jó tanulók tisztán is elérhetnek jó eredményeket. Legyen hát a kissé dicstelen előszéllel kezdődő pjongcsangi téli olimpia legfőbb üzenete, hogy föl kell emelni a becsületes edzők és tanítók fizetését.