Sorsdöntő év jön

Az 1996-ban elhunyt neves erdélyi személyiség intelme még mindig égetően időszerű, hiszen nemzeti közösségünk állapota több mint nyugtalanító, amit számos nyugtalanító tény igazol. Újabban az is, hogy nem sikerült kivajúdni az egységes hazai magyar választási jelöltlistát. Mégsem helyénvaló a szinte már temetői hangulat, ugyanis semmiképpen sem reménytelen a helyzet, ha politikai versenyként értékeljük a fejleményeket. Akkor pedig semmi értelme az egymásra mutogatásnak, a megbélyegzésnek. Főleg a gyűlölködésre épülő kampánynak, amelyet nem díjaz a voksolók többsége. 
Nem kis mértékben az ilyesfajta sárdobálások következménye, hogy évek óta nem jár szavazni a hazai magyarok legalább fele. Február végéig őket is nyilvánvalóan olyan programmal lehet felelősségteljes magatartásra ösztönözni, amely lakóhelyüknek, térségüknek is élhetőbb körülményeket ígér. 

Az Összefogás elsősorban a közügyeink iránt kevés kivételtől eltekintve közömbös fiatalok aktivizálásával gyarapíthatja a magyar választási tömörülés szavazótáborát. A Híd a magyar voksokon kívül főleg a szlovák, a ruszin, a roma, esetleg a vegyes házasságban élők támogatása révén igyekszik átlépni az ötszázalékos küszöböt. 
Itt és most, de hosszabb távon is biztató elem a szlovákiai Magyar Tanács létrehozásáról rendezett érsekújvári kezdeményezés. Több hamvába holt próbálkozás (komáromi nagygyűlések, kisebbségi minimum felkarolása, hazai magyar–magyar fellobbanás) után újabb esély intézményes érdekképviseletünk, a célirányos együttgondolkodás megerősítésére. Éspedig két szinten.

Ahogy Duray Miklós rádiónyilatkozatában kifejtette: ha netán egyik magyar induló sem jut be a parlamentbe, akkor ez a Tanács hiánypótló magyar hang lehet az országban. Ha egyikük sikeres lesz, akkor erősödhet az együttműködés a parlamenti képviselők és a civil szféra között, amely jelenleg csaknem a nullával egyenlő. Pedig politikai érdekképviseletünkben jóval erősebb szellemi muníciót jelenthetnének az utóbbiak felvetései, különösen a nemzeti közösségünk helyzetét felmérő tudományos elemzések.

Mindenképpen jó jel, hogy a kezdeményezők nem hűbelebalázs módjára cselekednek, kellő időt hagytak a Magyar Tanács létrehozásához szükséges feltételek teljesítésére, az amatőr nekibuzdulások kiszűrésére, a csörtető egyéni ambíciók féken tartására. Vagyis az egyértelmű szakmai kritériumok kimunkálására, mert a születőfélben levő intézmény csupán így lehet életképes. Csak így töltheti be remélt társadalmi szerepét. Ha akár csak néhány hétre, hónapra tekintünk előre, nyilvánvalóvá válik, hogy nagy a közszereplők, a jelöltek, de a polgárok felelőssége is közösségi gondjaink fokozatos orvoslásában. Elsősorban tőlük – mindannyiunktól – függ, vajon megannyi viszálykodást követően végre valóra válnak-e Balogh Edgár intelmei.