Só a felszaggatott sebekbe

Mihail Gorbacsov a hadseregben is elindította azokat a változásokat, amelyek célja egy új prioritásrendszer érvényesítése volt. A másfél évtizede kezdődött – nevezzük jobb híján így – reform mára sem ért a befejezés szakaszába. Valahol félúton, talán valamelyik tripla kanyarban kifulladt, felhígult, de az is lehet, hogy célt tévesztett.

Oroszország politikájának lényege mindig is az expanzió volt, egész Kelet-Európát, fél Ázsiát gyarmatosította – ami felőrölte a birodalom erejét. Ezt a gyenge pillanatot használták fel a bolsevikok a hatalom megkaparintására, de a lényegen nem változtattak: a cári birodalom terjeszkedését a bolsevik eszmék tűzzel-vassal való terjesztése váltotta fel. A birodalom megmaradt, csak a címke változott. Hihetetlen, de az oroszok azért bocsátották meg Sztálinnak a gulágokat, a kiéheztetéseket, a kivégzéseket és minden mocskosságot, amit épeszű ember el sem tud képzelni, mert mindezt a „szovjet haza” érdekeire hivatkozva cselekedte. Egy nagyhatalmú tábornok, a leningrádi katonai körzet parancsnoka egy csésze tea mellett, amolyan társasági csevegés keretében, még a hetvenes évek végén azt fejtegette nekem, az Európából szalajtott újságírópalántának, mi is volt Hruscsov veszte. Szerinte nem abba bukott bele, hogy búza helyett is kukoricát vettetett, s az emberek kukoricakásához is kukoricakenyeret voltak kénytelenek enni, hanem abba, hogy visszakozott a kubai rakétaválság idején. „Ilyet egy orosz ember nem tehet. De hát nem is volt orosz” – mondta a tábornok leplezetlen becsmérléssel a hangjában.

Ennyit az internacionalizmusról. Az expanzionizmusról sokkal hosszabban lehetne értekezni, megemlítve Magyarországot, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Koreát, Vietnamot, Afganisztánt és Kubát, vagy éppenséggel a Baltikumot, Abháziát, Csecsenföldet... Ami azt is bizonyítja, hogy Gorbacsov masszív leszerelési politikája csak nemzetközi vonatkozásban hozott elsöprő változásokat, a szovjet hadsereg lényege nem sokat változott, az orosz hadvezetés szintúgy. Egyetlen vonatkozásban érezhető a faramuci orosz demokrácia hatása, s ez a hadsereg ellátottsága. A katonák szakadtak, éhesek, szálláshelyeik sokszor nyomorúságosabbak, mint egy afgán menekülttábor, fegyvereik elöregedtek, lőszer nincs. Ami van, azt ellopják, kenyérre, italra váltják – az orosz alvilág és a külföldi terroristák pedig mindenre vevők. Ilyen közismerten rossz helyzetben azonban az orosz hadsereg mégsem veszélytelenebb potenciális riválisai számára – ellenkezőleg. Merthogy kiszámíthatatlan. Ráadásul skizofrén vitákba hajszolja a társadalmat, ami csak ront a helyzeten. A szovjet neveltetésű legfelső hadvezetés még mindig sok katonát akar, az újabb évjáratú politikai vezetés pedig elit, s hosszabb távon profi hadsereget. A tábornokok még mindig a hagyományos és az atomfegyverekben hisznek, a politikusok viszont az elektronikában. Az első tábor nem tud szabadulni megkövesedett ellenségképeitől, a másik a NATO partnere szeretne lenni nemcsak politikai, hanem hatonai vonatkozásban is, felismerve napjaink világának globális ellenségeit. Egyelőre azonban egyik tábor sem tud felülkerekedni, egyik sem tudja tényszerűen bizonyítani igazát, mivel mindkét elképzelés megvalósításához éppen az hiányzik, amiből a háborúhoz – és a harcra való felkészüléshez – a legtöbb kell: a pénz. ĺgy aztán maradt a sorkötelezettség, bár a kiskatonákat nem tudják rendesen ellátni és kiképezni, s az elit egységek – mint a „Szpecnaz”, bár vetekednek az amerikai zöldsapkásokkal vagy a Fókákkal – ritka és kisszámú kivételt jelentenek.

Amióta félhivatalosan nyilvánosságra került a Kurszk tengeralattjáró tragédiájának oka és Putyin menesztette az Északi Flotta nyilvánvalóan felelős admirálisait, az orosz légierőnél és a szárazföldi csapatoknál is növekszik a feszültség. Túl sok harci repülőgép és helikopter veszett oda az utóbbi két-három évben rossz műszaki állapot miatt, túl sok kiskatona halt meg vagy vált nyomorékká, mert felkészületlenül vetették be a harcba. Az amerikaiak afganisztáni sikereit az oroszok úgy élik meg, mintha sót szórnának felszaggatott sebeikbe. A tény, hogy maguk is segítettek egykori ősellenségeiknek a hadjáratban, alig enyhít valamit a régi kudarc keserűségén – mindig a lovagoké a dicsőség, sosem a fegyverhordozóké. A posztszovjet legfelső hadvezetés rosszul tűri az újkeletű kokettálást is a NATO-val. Csak a vétójogot lenne kész elfogadni, hiszen a partnerséget is helyteleníti, az ebből fakadó kötelezettségeket rendszeresen elszabotálja. A partneri viszony esetleges elményítésére sincs felkészülve, a szövetséghez való csatlakozást pedig nem távlati tervnek, hanem rémálomnak tekinti. Ebből a szempontból tehát teljesen mellékes, mennyire bizalmas a viszony az orosz és az amerikai elnök között, menyire nyitott Brüsszel Moszkvával szemben, mennyire értékeli politikájának változásait. Az orosz hadsereg egy külön világ, egy külön hatalom Vlagyivosztok és Kalinyingrád között, amely nemcsak a politikusok jelentős részének nagyhatalmi törekvéseiben bízhat, hanem az egyszerű orosz emberekbe mintegy bekódolt, hamis hazafiassággal társuló szláv nagyravágyásban is.