Sírkövek és hírkövek

Nem! Azt mondtam, nem írok halottak napi dolgokról, hiszen a téma úgyis dől még a csapból is, ilyenkor mindenki erről ír és beszél. Persze így van rendjén, nem szabad felejteni, meg kell emlékezni, hiszen a szeretet örök – még ha ez így kimondva-leírva olyan giccsesnek, szappanoperásnak, közhelyesnek vagy szocreál kifejezéssel élve panelszövegnek tűnik is. De tűnjön, én e témában a felejthetetlen riporter, Déri János szerint igazodom. A Volt egyszer egy fesztivál című műsor egyik részében Toldy Máriával beszélgetett két táncdalfesztiválos sikerszáma – a Rövid az élet és a Más ez a szerelem – kapcsán. Nagy sláger volt mindkét dal, ismerte el az énekesnő, majd a szerzőktől elnézést kérve hozzátette, valójában mind a kettő egy kicsit közhelyes. Déri János pedig a maga alázatos bölcsességével oly módon intézte el nagyon intelligensen és hitelesen a dolgot, hogy: ugye, Mária, sokszor mondta már valakinek, hogy szereti, pedig az is olyan közhelyes. És így van, kimondhatjuk, leírhatjuk százszor, ezerszer, a szeretet nem lehet közhelyes. Legfeljebb hiányos, de ez más dolog.

Visszatérve: a szeretet örök, nem múlik el az emberrel, ezért legalább így halottak napja tájékán meg kell emlékezni arról, hogy valakit valamikor elveszítettünk. Nem írtam volna róla, ha nem olvasom egy tudósításban, hogy manapság milyen sírkő a legkedveltebb. Nem is amiatt gurultam be, hogy olvasom: a márvány sírkövet tíz év alatt megeszi a savas eső, míg a gránit nyolcvan évig is ugyanolyan marad, ezért jóval drágábbak az ebből készült sírkövek. Inkább attól rágtam be, hogy azt is tudatja velem a hír: a műkövet már nem keresik, csak a szegényebbek, vagyis a műkő csak a kevésbé tehetősek körében kedvelt.

És ezt olvasva értettem meg, mi mart ott belül legutóbb, amikor kint jártam a temetőben. Hogy ott is láttam, ki ki volt. Ki volt tehetősebb, ki kevésbé. Hogy kinek milyen volt a múltja, ott van a síron. Hosszan álldogáltam egy-egy sírhant előtt, és sorsokat próbáltam összerakosgatni. Álltam olyan előtt, amelyik csak egyszerű betonnal van leöntve – nyomta őket az élet, most a beton nyomja őket, egyedül maradtak halálukban. Álltam olyan előtt, amelyik gazzal volt benőve – a kereszt lábánál egy szál ledobott száraz virág, ki tudja, ki szánta meg a szerencsétlen ottnyugvót; biztos egy szegényebb, kevésbé tehetős, mert bennük még több a részvét. Álltam – műkő! – sírkő előtt, amelybe nincs belevésve a férj elhalálozásának a dátuma; ő már nem intézkedhet, más nem intézkedik, ezért a sírkő információja szerint megszületett, és örökké élni fog.

Talán mégiscsak kellett volna írnom halottak napi dolgokról. Miattuk. A műkövesek miatt. Na, nem baj, majd jövőre. Ha megérjük.