Sírásók a sétatéren

Már ha a közelben van a haza. Mert a haza néha messze van. Egy szerbnek például Pozsonyból iszonyatosan messze van. Lehet, ezért nem zavarta haza senki a Sírásókat.

Történt ugyanis, hogy Pozsonyba sorsolta az UEFA a Partizan Belgrád csapatát a Bajnokok Ligája harmadik selejtező körében, esélyt adva ezzel a Celtic-verő Artmediának egy kis BL-csoportmeccsekre meg milliárdokra, az most érdektelen, hogy élni tudott-e ezzel, vagy sem. Szóval, jöttek a partizánok, magukkal hozták az egykori Jugoszlávia legfélelmetesebb focihuligánjait, a Grobarit, vagyis a Sírásókat. Ők meg hűek maradtak hírükhöz és nevükhöz. El tudja-e képzelni a kedves olvasó, hogy háborús bűnösök neveit skandálja a tömeg Pozsonyban, egy szürke szerda délutánon, egy vendéglő teraszán, egy korsó sör mellett? Pedig így volt. Radovan Karadzsics az egekbe ment, bűnös helyett hős lett, a Sírásók büntetlenül üvölthették a boszniai szerbek vezetőjének nevét, akit csak néhány ezer ember haláláért tesznek felelőssé a nemzetközi szervezetek. Pár ezer, nem olyan sok. (Még véletlenül se értsenek félre, nem bagatellizálni akarok, de Londonban valamivel több mint egy hónapja a robbantások áldozatainak száma nem érte el a hatvanat.) Persze, a srebrenicai mészárlás hőse, Ratko Mladics is kapott a dicsőítésből. Őt csak azzal vádolják, hogy az egész falu hímnemű tagjait lövette le, mint a kutyákat, hobbiból. S ha már énekelt a tömeg, hát megénekelte Srebrenicát is. Ez kábé annyit tesz, mintha Auschwitzról zengenénk dicshimnuszokat egy Kassa–DAC meccs kellős közepén. A rendőrség pedig hallgatta, tán még tetszett is nekik. A hitelesség kedvéért azért hozzá kell tenni, hogy egyszer szétzavarták a szerbeket. Nem Karadzsicsért és Mladicsért, nem is Srebrenicáért, hanem mert lebontani készültek egy kocsmát, ami tényleg nem szép dolog.

A pozsonyi szurkolók adekvát válasza a belgrádi visszavágón az lenne, ha a NATO nevét skandálnák (emlékszünk még, a jó kis bombázós buli), de kár lenne olyan mélyre süllyedni, ahonnan már nem lehet visszatalálni.