Küzdelem az emberhez méltó körülményekért

Vannak gyerekek, akik sosem nőnek fel. Gyerek-felnőttek, akik egész életükben olyan gondoskodást igényelnek, amilyen az egészen pici gyerekeknek jár ki. De mi lesz velük, amikor már nem él az a – rendszerint egyetlen – ember, aki ezt a gondoskodást nyújtja nekik? A kérdés sok anya mindennapjaira nehezedik nyomasztó teherként. Akár évtizedeken át. 

Az életed nélkülem világpremierjét a Szarajevói Filmfesztiválon tartották, ahol elnyerte a fesztivál Emberi Jogi díját. Magyarországi premierjét a múlt héten megrendezett Verzió Filmfesztivál keretén belül tartották, ahol pedig a legjobb magyar dokumentumfilmnek bizonyult. Az életed nélkülem Rubi Anna első egész estés munkája. A filmet a magyar mozik vetítik jelenleg, Szlovákiából az RTL+ Premium előfizetőjeként nézhetjük meg. 

Erős, csontig hatoló élmény az alkotás, hat édesanya hihetetlen erejének tanúbizonysága. Ezek az édesanyák óriási feladatot vállaltak magukra, és bár munkájuk időnként szélmalomharcnak tűnhet, nem adják fel. Hat hasonló helyzetben lévő eltökélt nő pert indít a magyar állam ellen: azt követelik, hogy épüljön meg az a régóta ígért, kisméretű lakóotthon, ahol a gyerekeik emberhez méltó körülmények között élhetnek majd, amikor ők már nem lesznek. 

Magyarországon óriási hiány van az olyan bentlakásos intézményekből, ahol fogyatékkal élőkről gondoskodnak. Ékes példája ennek a hiánynak, hogy Budapesten nincs egyetlen ilyen intézmény sem – márpedig a fővárosban lakik messze a legtöbb olyan személy, akit megilletne az ellátás. Hogy miért éppen Budapesten él a legtöbb súlyos fogyatékkal élő személy, természetesen az sem mellékes, és a film érinti is ezt a témát: azért, mert vidéken még mindig tabunak számít az, ha valakinek sérült családtagja van.

Az életed nélkülem olyan édesanyák küzdelmét mutatja be, akik – ismerve a térségünkben uralkodó viszonyokat – lehetetlennek tűnő célt tűztek ki maguk elé. Márpedig, ahogy arról az alkotás elején látható néhány archív felvétel tanúskodik, már két évtizeddel ezelőtt is egyértelmű volt az érintettek számára, hogy óriási szükség lenne arra, hogy az állam gondoskodjon a súlyos fogyatékkal élőkről. 

A filmben szereplő édesanyák életét a gyerekükről való gondoskodás, az otthon ápolás tölti ki. Ismerik a környék összes intézményét, amely bentlakásos ellátást biztosít a fogyatékkal élők számára. Bejárták mindet, és döbbenten távoztak. Ezek az intézmények ugyanis annyira túlterheltek, hogy van, hogy az ápoltak az olyan alapgondoskodásban, mint például a napi tisztálkodás sem részesülnek. 

Az egyik édesanya a következőről számol be a bíróságon: az egyik bentlakásos intézményben azt mondták neki, hogy akkor veszik fel a gyerekét, hogyha együtt tud élni a gondolattal, hogy a gyerek napi 16 órát az ágyban tölt. Vajon mit érezhet ilyenkor egy anya? Szóba kerül továbbá a gödi speciális otthon esete is, ahová egy másik anyukát irányítanak a hatóságok. Az intézmény néhány éve került be a magyarországi köztudatba, mikor napvilágot láttak olyan bizonyítékok, melyek arról számoltak be, hogy embertelen körülmények között – kikötözve, éhezteteve – tartották az ápoltakat. Hát ide adjuk be a gyerekünket? – kérdezik az édesanyák.

Rubi Anna filmjét azonban azt teszi igazán erőteljessé, hogy ezeknek az anyáknak a mindennapjait is megmutatja. A filmben nem csupán a tárgyalótermekbe, hanem a családok otthonaiba is eljutunk. Az 2018-ban indított per vezéralakja Magdi, az ő alakja bontakozik ki legaprólékosabban a filmben, miközben időről időre Ildikó családjának életébe is bepillantást kapunk. Magdi több mint 40 éve ápolja otthon súlyos fogyatékkal élő fiát, Ferit, hogy megóvja az állami ellátórendszer embertelen körülményeitől, Ildikó pedig az éppen harmincat betöltő Mátéval és másik, egészséges fiával, Mártonnal él. 

Rajtuk keresztül értjük meg, hogy egy fogyatékkal élő gyerek érkezése milyen elemi erővel alakíthatja át egy család életét. Ezekre az idősebb generációhoz tartozó családokra jellemző sajnos, hogy az apa idejekorán úgy dönt, nem vállalja a sérült gyerek ápolását és kilép a családból – ezzel gyakorlatilag magára hagyva az anyát. Szívszorító annak a kérdése is, hogy a súlyos fogyatékkal élő gyermek jelenléte a családban hogyan érinti a testvért. 

A film egyik fontos hozadéka, hogy nézőként rengeteget tapasztalhatunk meg abból, hogy mit jelent egy egész életében gondozásra szoruló személlyel együtt élni. Rubi Anna azt láttatja, amivel kapcsolatban legtöbbünk kevés tapasztalattal rendelkezik, mindezt pedig sallangmentesen teszi. A kamera egyszerűen jelen van, a rendező nem lép közbe a történésekbe, csupán a szereplők mindennapjait veszi. 

Érdemes belegondolni, milyen mértékű bizalom kellett, hogy megalapozza ezeket a felvételeket. A kamera olyan intim pillanatokat is megmutat, mint például a fürdés. Közben nem él vissza a bizalommal: Rubi Anna annyit láttat, amennyit feltétlen szükséges ahhoz, hogy átérezzük egy család bensőséges pillanatait. Nem zökkenti ki a nézőt sokkolással, mégis lélegzetelállító, hogy micsoda érzelmi mélységek férnek bele a valamivel több, mint egy órába.

Mindemellett a fogyatékkal élő szereplők kerek személyiségként vannak jelen ebben a filmben. Nem csupán mellékszereplők, a rendező pedig nem helyez felesleges hangsúlyt azokra a pillanatokra, amelyek a sebezhetőségükre világítanak rá, amelyekkel könnyen válthatna ki együttérzést a nézőből. Feri, csakúgy, mint Máté, bár nem beszélnek – helyesebben szólva, nem úgy kommunikálnak, mint mi –, olyan szereplők, akiknek megismerhetjük fő jellemvonásaikat. Megtudjuk, milyen szokásaik vannak, kitapasztaljuk, mely helyzetek csalnak mosolyt az arcukra. Egy kicsit talán közelebb kerülünk hozzájuk.

A filmben szereplő édesanyák úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább az államra. Maguk próbálják megteremteni azt az otthont a gyermekeiknek, ahol méltó körülmények között élhetnek majd, amikor ők már nem lesznek velük. A gyűjtésükhöz az alábbi linken lehet csatlakozni: gondozotthon.hu/adomanyozas