Senki sem lecserélhetetlen

Eszerint Fico koalíciója bár győzött, de ha akarna, sem tudna nagyobb változásokat megvalósítani a kultúra vagy a külpolitikát befolyásoló intézmények működése terén – mivel egyszerűen nincs meg hozzá az emberanyaga. Képzett tisztviselők híján pedig lehetetlen gyökeresen átalakítani bármit is. Egy év elteltével elmondhatjuk, hogy ez a feltételezés egyszerűen tévesnek bizonyult, semmiféle képzettségre nincs szükség a mélyreható, akár stratégiai változások megvalósításához, a pótolhatatlannak vélt szakértők pedig a valóságban könnyen pótolhatóak.

Az elmúlt hónapokban tanúi lehettünk annak, ahogy a személyi változások alapvetően átalakították a kulturális teret. Kiemelt intézmények vezetőinek mondanak búcsút, a közmédián, a galérián és múzeumokon túl a Betléri Múzeum novemberi igazgatóváltásával magyar régiós érintettsége is van egy személycseréknek. Nem volt szükség különösebb kvalifikációra ahhoz, hogy nem a kultúra területéhez értő egyének jussanak nagy befolyáshoz a területen. A múlt héten kiderült, hogy nem is annyira a fű alatt egy másik érinthetetlennek tartott területen, a diplomáciában is megkezdődött a régi káderek eltávolítása a fiatalabb, de a kormány szempontjából megbízhatóbb személyek javára.

A kulturális intézményekben zajló személycserék jelzik, hogy Martina Šimkovičová tárcavezető nem különösebben válogat az eszközökben a kultúrharc jegyében, vagy ha hozzá közel álló személyeknek kell nagyobb befolyást biztosítani. Azt, hogy mennyire képesek kívülálló személyek felelősségel elvezetni néhány intézményt, az idő mutatja meg – valószínűleg jobban, mint a kritikusaik a miniszter szemére vetik, és sokkal rosszabbul, ha a szakmai munkát és az előremutató stratégiai tervezést tekintjük mérvadónak. A programszervezés alacsonyabb szintre delegálódik, az intézmények pedig takaréklángon valamiképp elvegetálnak. A személycserék a legkomolyabb esetben átrendeződést hozhatnak a kulturális térben: ha akadnak rá források, megjelenhet és kiépülhet egy alternatív intézményrendszer, ahol feltűnnek az állami igazgatású terekből kiszorított programok és személyiségek.

A diplomáciában zajló tisztogatások jellege és tétje kicsit más. A külügy hosszú ideje afféle államként működik az államban. Önálló apparátusa van, képviselői autonóm döntéseket hoznak, a külügyi stratégia pedig átível és túlmutat a kormányokon, hiszen diplomatának lenni egy életpálya. Juraj Blanár teljesen kívülállónak számít ezen a téren, és ami néhányak számára épp nevetség tárgya – a képzetlensége vagy a viszonylagos hozzá nem értése –, az valójában tökéletesen kvalifikálja a minisztérium átalakítására. A Keletre is hangsúlyosan kikacsintó Fico-féle négy égtáj politikában ugyanis nincs helye olyan külügyi szakembereknek, akik túlságosan „nyugatosak”, a kapcsolataikra támaszkodva pedig kibeszélnek a szlovákiai hivatalos vonulatból. A hagyományosan Nyugat-barátnak tekintett külügyminisztériumi dolgozók egy részének kisöprésével Fico mutatja, hogy nemcsak szólamnak szánja a középutas politikát: tenni is hajlandó érte. És ismételten bebizonyítja, hogy nincsenek lecserélhetetlen személyek.