Savanyú a szőlő

Persze, nem mindenkinek, s nem abban az értelemben, ahogy a szólás tartja. Mert kezdhetném ezt a glosszát aranyló fényben úszó szelíd lankákkal, napragyogású, mézízű fürtökkel, festhetnék bacchusi jókedvet, dionüszoszi mámort, idézhetném a Fóti daltól A bor filozófiájáig irodalmunk megannyi remekét. Hiszen bőséges, szép termés volt az idén, örültek a háztáji szőlészek, még beadásra is jut, legalább az a pénz megtérül, amit nyitás-födésre, vegyszerekre kiadtak. Nos, épp ezért kerülöm az idillt. A kistermelő ugyanis már régóta padlót fogott, nem a saját borától, sokkal inkább a permetszerek áraitól lát csillagokat, a felvásárlási árakat viszont mélyen a padló alatt találja, ha netán úgy dönt, eladja a termés egy részét. Viszont az is tény: szegényebb tájakon – Szlovákiában pedig a vidék zöme csak ilyen – a kisfizetésűek, nyugdíjasok, munkanélküliek szinte kizárólagos éves pluszjövedelmét jelenti az az összeg, amit a beadott szőlőért kapnak. Szó sincs extraprofitról, sokkal inkább a fogcsikorgatva egálban tartott családi kassza kiegészítéséről. Ennek a pénznek tehát már jó előre ezer helye – lenne, ha időben megkapnák. Azonban itt sem lehet általánosítani, mert volt, ahol azonnal fizettek, volt, ahol az év végére, netán jövő tavaszra ígérték a pénzt, de akadnak olyan helyek is, ahol máig nem látnak a leadott szőlőért egy fityinget sem. Persze, előbb-utóbb megkapják a pénzt. A gond csak az, hogy az effajta csűrés-csavarás, a tessék még várni egy-két hetet, hónapot, a nekünk sem fizettek még, ezért nem tudunk fizetni – már-már szezonkénti rendszerességgel ismétlődik meg, s nem csak a termelő és felvásárló közti bizalmat rombolja le teljesen, de pompás táptalaja a vadabbnál vadabb pletykáknak és találgatásoknak.

Lehet cinikus kijelentéseket tenni, lehet azt mondani: az a pénz később is jól jön, sőt úgy is be lehet állítani az egészet: tudja a hülyéje, hogy megy ez nálunk, tehát eleve kockázatot vállalt a beadással, csak egyet nem lehet: nehogy már annak álljon feljebb, aki lóg a manival. A mezőgazdaság katasztrofális helyzete és a szűnni nem akaró körbetartozás gyakran eredményez kínos helyzeteket, ebből viszont az következik, hogy sokan már egyáltalán nem adnak le sehova semmit, még bő szüretkor sem, inkább bort készítenek. Azt is csak addig, amíg győzik az előállítási költségeket. Mert ugyebár a leghitványabb répacukrot sem adják már szociáron, de még csehországi árakon sem, arról már nem is beszélve, ha igazán minőségi bort szeretne saját termésből asztalra tenni a gazda. Nos, ilyen körülmények közt már az arca se rezdül, ha azt hallja, hogy van borászat, amelyik a felvásárlási szezon kellős közepén mondott csődöt, a tulajdonos és a pénz nyomát pedig bottal ütheti, vagy netán azt, hogy az elsőket ugyan kifizették, de hirtelen kiürült a kassza, s azóta csend van, nagy büdös csend, de talán még nincs veszve minden. Na meg olyasmit: a felvásárlónak még a szőlőátvevésre is kölcsönt kellett felvennie, de nem kapott. Mondom, a legkülönfélébb találgatások, feltevések kapnak lábra, melyekből egyelőre annyi biztos: pénz nincs. Kinek jó ez? A cinizmus netovábbja, ha erre valaki felmordul: kuss, mert ha uniós szabályozás lesz, akkor kétszer is meggondoljátok, hogy leadtok-e szőlőt. Lehet, csak azt nem hiszem el, hogy aki ilyet mond, az uniós színvonalon és hozzáállással, magabiztosan döngethet azon a bizonyos nyugati kapun.