Saul fia, a provokáció

Az Index összeállításában még számos ehhez hasonló érdekes kortörténeti adalékot olvashatunk, a kérdés csak az, jogos-e, ha a lap „össznépi zsidózásnak” nevezi a Saul világsikerét követő hazai szennykomment-cunamit. Felturbózva, jobbikosodva, migránsügyileg közel egy éve agymosottan, jóval nagyobb széles sávú internetpenetráció birtokában ugyanaz történik most az Oscar-díjra is jelölt Saullal, mint tizenkét éve a hazai hungarista értelmiség által Imre Kertésznek nevezett írónk irodalmi Nobel-díjával. Kit érdekel. Nem a mi ügyünk. Ki az a Kertész? Kit érdekel a Sonderkommando? Ezek mindig csak panaszkodnak. Ahelyett, hogy. Ezeknek csak a kárpótlás kell. Őket ölték meg, az ő ügyük. Az ő írójuk. Az ő filmjük. Közünk?Nemcsak a filmszakmában, de az egész összmagyar kulturális életben nem történt még olyan, mint Nemes Jeles László alkotásával. A Cannes-i Zsüri Nagydíj, csomó fesztiváldíj, majd a Golden Globe, végül az Oscar-jelölés; 100 ezer hazai néző, 80 ország fogja vetíteni, soha nem látott elismerő kritikák az egész világon a film egyedi formanyelvéről, hangzásáról, a főszereplő, Röhrig Géza alakításáról – majd idehaza beindul a már idézett kommentáradat, „örüljön, aki akar egy zsidó filmnek”. Ez lett a Saul fiából: zsidó film, ami jellegéből adódóan sértő a jó érzésű magyarságra nézvést, hiszen ha zsidó, akkor nem magyar film. Nincs mit ünnepelni: a zsidó Hollywood a magyar közpénzmilliókból is készült magafajta film sikerének örül. Ebben mi a magyar? Mi a magyar Kertészben, mi a magyar a holokausztban? A gond az, hogy ezt nem egyszerűen a hungarista értelmiség nem tudja, hanem lassan egész generációk sem. Miért, honnan tudnák? Ki tudja, mit és mennyi ideig tanulnak gimnáziumainkban az emberiség első, ipari méretekben szervezett népirtásáról? Az abban vállalt magyar állami szerepről, német megszállás ide vagy oda? Miután a nem hungarista értelmiség valamiért kivonult a történeti vitákból, és ezzel magából a történelemből, lassan azok ismerték fel a fiatalok átnevelésének lehetőségét, akik simán lehetnének a nyilasok örökösei is. Online információkat, közösségi oldalakat, egyáltalán: szellemi közösséget kínáltak nekik. És a vetés most beérik, dacára annak, hogy és-sel nem kezdünk mondatot. Akadt magyar író-műfordító, aki egy másik magyar íróval cinkosan összekacsintva a köztévében is Imre Kertészezte az írót, kifogásolva, hogy Nobel-díjat kapott, hiszen nem is magyar, hanem zsidó. A kormányhű „Magyar Művészeti Akadémia” vezetője pár éve arról beszélt, hogy Konrád György „külföldről magyarnak látszik”, ergo valójában nem az. Számos egyéb példát lehetne felhozni arra, hogyan vált a természetes hangon előadott kirekesztés elfogadottá a mai Magyarországon. Botrány általában (még) van belőle, attól elhatárolódnak, nem úgy értették, majd folyik a politikai ellenzék nemzetárulózása, a menekültek válogatás nélküli migránsozása. Sem a kormány, sem a kormányfő nem antiszemita természetesen. Ám egyértelműen a mostani kormánypárt elmúlt évekbeli ténykedésének köszönhető a fiatalok történeti tudatlanságára és az össznépi közönyre való apellálás, a magyar–zsidó konfliktusok központi generálása (Szabadság téri emlékmű), a magyar állam 1944-es felelősségének elmaszatolása, a holokausztoktatás elsekélyesítése. Egyáltalán nem véletlen, hogy nagyon sokan nettó provokációnak érzékelik a Saul fiát, és valami külső zsidó kényszernek való megfelelést észlelnek ott, ahol csak gondolkodni kéne. Meg emlékezni. Meg örülni egy igazi, a szó szoros értelmében vérbeli magyar sikernek. A szerző a HVG munkatársa, a Kapitalizmus blog szerkesztője