Rózsaszín tégla

Királyhelmectől Kiskunfélegyházáig minden kis- és középvállalkozó tisztában van vele, hogyan kell lekáderezni a munkaerejét kínáló dolgozót. Az autójavító-műhely tulajdonosát az érdekli, az illető pl. be tudja-e állítani a gyújtást, a pékmester az illető szakmai gyakorlatára kíváncsi, az építési vállalkozó pedig elsősorban arra, tud-e a jelentkező falat rakni, tetőszerkezetet építeni.

A Szövetség a Közös Célokért komáromi irodája, úgy tűnik, forradalmasítani készül a humánpolitikát. Munkaközvetítésbe ártotta magát, Magyarországon munkahelyet kereső szlovákiai magyarok számára. Ez önmagában dicsérendő lenne. Ha nem azzal kezdené e tevékenységet, hogy a magyarigazolvány – alapkövetelmény.

Ha a Szövetség a Közös Célokért megalapítóinak a helyében lennék, minimum alapos átképzésben részesíteném e hálózat összes munkatársát. A magyarországi munkahelyek közvetítésének magyarigazolvány-tulajdonláshoz kötésével olyan melléfogást követtek el, amely nehezen helyrehozhatóan sérti mind a jó ízlést, mind – ahogy Budapesten némely körökben mondani szokás – az összmagyarság érdekeit, de még a magyarországi kis- és középvállalkozókat is sikerült megsérteniük. Szeretném látni azt a celldömölki lakatosmestert, aki a nála jelentkező szlovákiai munkanélkülitől elsősorban azt kérdi: „Osztán van-e magának szentkoronás igazolványa?” Tegyük fel, hogy van ilyen lakatosmester. Ha van, azt a Szövetség a Közös Célokért munkatársai pénzért mutogatják.

Nem nagyon tudott kihozni a sodromból, amikor Dzurinda miniszterelnök – magát tökös szlovákként prezentálva – azt kifogásolta, hogy a magyarok a szlovákokat hátrányosan megkülönböztetik. Tudtam, hogy Szlovákia kormányfője körülbelül olyan színvonalon ismeri kisebbségünk problémáit, mint mondjuk Németh Zsolt, vagy Tabajdi Csaba. Amikor megszületett a kedvezménytörvény első változata, az ősbűnt nem a Fidesz követte el. A Fidesztől nem is lehetett mást elvárni. A méltatlan helyzet a Magyar Szocialista Párt gyávasága, vélt bizonygatási kényszerének hatására következett be. Rózsaszín féltéglával verik nemzeti mellüket. Ennek a következménye az is, hogy a Szövetség a Közös Célokért egyik munkatársa olyan ostoba nyilatkozatot tehet, mint a minap tett.

Soha még senki úgy nem ártott az összmagyarság létszámának, mint a magyarigazolvány intézményesítése. Az ötlet megfogalmazói nem számoltak azzal, hogy nem mindenki egyformán akarja kimutatni, hogy magyar. Aki máshogy akarja kimutatni, az a magyarigazolványoshoz képest másodosztályú magyar? Ismerjük be, van, aki óvatosságból nem váltja ki az igazolványt. A felsorolást tovább folytathatnánk. Újból és újból nagyapám esete jut az eszembe. Falunkba úgy 1940-ben tudósok jöttek, és a jó öreget kiszemelték antropometriára. Fejére illesztettek egy mérőeszközt. „Mit akarnak ezek, fiam” – kérdezte apámtól. „Tudni akarják, papa, hogy maga magyar-e” – válaszolta apám. Öregapám erre úgy felfortyant, hogy hajszál híján falhoz vágta a királyi koronára emlékeztető szerkentyűt. „Bátyám – mondta a pesti ember – , tudja, milyen drága ez a műszer?”.

A Szövetség a Közös Célokért most idétlenkedik, én pedig azt kérdem: öregapám vajon nem sértődne meg, ha igazolvánnyal kellene bizonyítania, hogy magyar?