Rejtett áramlatok

Valamikor hallottam egy igaz történetet egy hazai újságírótól. Abban az időben játszódik, amikor még határok közt éltünk, és nem volt olyan könnyű eljutni a tengerhez, mint ma, főleg egy szegényebb családból származó hegyvidéki fiúnak, mint amilyen ez az újságíró volt. De vágyai minden embernek lehetnek/vannak, s ő gyerekkora óta az után epekedett, hogy legalább egyszer életében láthassa a tengert. Százszor is elképzelte, milyen lesz, ha majd erre sor kerül, s úgy gondolta, ott és akkor fogja megírni élete nagy riportját. A tengerről. Nagy mű lesz az, olyan, mint az Öreg halász és a tenger, persze ezt csak úgy szerényen tette hozzá, mert hát nem tartotta magát Hemingwaynek, de ki tudja, mit hoz, milyen alkotói erőket szabadít majd fel benne a nagy találkozás. Minden, tengerrel kapcsolatos művet elolvasott, beleértve a zsidók kiszabadulását Egyiptomból, ahogy azt az Ószövetség leírja, amikor az Úr kettéválasztja a hatalmas vizeket, hogy népe átvonulhasson a tengerfenéken – egészen Cousteau kapitány élménybeszámolójáig.

S egyszer elérkezett a nagy nap. Az újságíró találkozott a tengerrel. Papír, toll, ott volt készenlétben a tarsolyában, hogy megszülethessen a nagy mű, de ott is maradtak, mert valami egészen váratlan történt. Az újságíró meglátta a tengert, aztán leült a homokba, és csak nézett. Nézte a tengert. Egy sort sem volt képes leírni róla. Se akkor, se később. Maga alá gyűrte a hatalmas élmény.

S miért jutott eszembe ez a történet? Hosszú idő után drága szüleim falujában jártam. Magam is sok nyarat töltöttem ott gyerekkoromban. Amint megláttam a templomtornyot, megdobbant a szívem. Én ennek a falunak még annyi év távlatából is ismerem a szagát, a kisugárzását, szinte meg tudom őt tapintani, mintha egy élő szervezet lenne, bár végső soron tényleg az. S mégis, amikor megkérdezte tőlem valaki, hogy vannak-e az írásaimban ekecsi motívumok, azt mondtam, hogy nincsenek. Pedig dehogynem. Hogy is mondhattam ilyet?! 

Ám ez már hazafelé jövet jutott az eszembe. Hát hogyne lennének ilyen motívumok. Lusta nyári melegek. Kukoricák haja. Barna, szőke. Kútásás, szerelem. Feketekendős nagymamám visszafogott mosolya. Mert azok az idős asszonyok valahogyan kevesebbet heherésztek. Tudni vélem, miért. Hangja a tavaszi kertben, amint mondja, fölszedtem egy kis retket, egyetek. Hova tűnnek ezek a hangok, arcok, hova lesznek, hol tárolódnak, ha egyszer semmilyen energia sem vész el? Hol találhatom meg őket, a rejtve bennem élőket? 

Ilyen formában sosem írtam ezekről, talán mert ha az élmény maga alá gyűr, akkor az embernek csak a hallgatás marad. S néha a csönd a legnagyobb vallomás.