Rózsika néni emlékére

Rózsika néni ősi erővel volt megáldva. Ha az ember a közelében volt, hallgatta, valahogy jó kedve lett, és azt érezhette, nincs olyan emberi szenvedés, amit ne lehetne elviselni. Mellette lenni szórakoztató is volt – nem csupán azért, mert Eisenhowernek hívta az Alzheimer-kórt, amely kezdetleges formában már nála is jelentkezett, hanem azért is, mert el tudta ismerni azokat, akik gondját viselték, mégpedig a gyerekeit. Ami talán még inkább szerethetővé tette, hogy tudott magán nevetni is. 

Gyakran ismételte el, hogy neki jó gyerekei vannak – két fia és lánya ápolta, gondozta őt, ellátták ajándékokkal, amiknek tudott örülni. Kevés olyan időssel találkoztam, aki önsajnálat helyett inkább a jelenben kapott értékeket tartja szem előtt. Rózsika néni januárban eltörte a combcsontját. Azt hittük, ebből nem jön ki, de láss csodát, jókedve akkor is megmutatkozott, abban a rendkívül érzékeny, magatehetetlen állapotát nehezen elfogadó nőben. Videóra vették az őt ápoló gyerekei, ahogy nagyokat nevet egy-egy viccen, vagy ő maga is viccelődik. Javult az állapota, bár az agy, a tudat beszűkült. 

A kislányom dédije volt, és amikor a legkisebb családtagról kiderült, koponyaműtét vár rá, azt mondta nekem: érte zárja imára a kezét, és a kicsi gyógyulását kéri. Azt hiszem, sok ilyen ima, könyörgés is segített abban, hogy ma a kislány olyan sebességgel mászik a virágcseréphez, amit aztán örömmel túr fel, ahogy csak bír. 

A dédi októberben lett volna 88 éves. Hat testvér egyike volt, akik még élnek (most már csak három nővér), azok összetartottak. Nemcsak a jóban, bármilyen nehéz élethelyzet adódott, azonnal összesereglettek, egymást támogatták meg életük óriási tragédiáiban is. Az esküvőnkre házi sütit sütöttek, pedig mindannyian túl vannak a hetvenen. Egész életükben összejártak a nagy ünnepekre, tudták, kinek mi fáj, de a jókedvük kitartott. Utoljára akkor láttam őket, amikor babalátogatóba jöttek hozzánk, és olyan oldott, jó kedélyű, értékes másfél órát töltöttem velük, ami akkor bearanyozta az egész hetem.

Rózsika néni bölcs asszony volt. Akkor is, amikor a férjét kellett megtanulni kezelni, amikor az szeretett elmaradni a kocsmában. Kemény asszony volt: ha a gyerekeinek kellett, ment dolgozni hozzájuk is, kertészkedett, ha arra volt szükség, de sosem tétlenkedett. Amikor a lánya újszülöttjét hazaadták, de az újdonsült anya még olyan rosszul volt, hogy ő kórházban maradt, a másik nagymamával fél évig felváltva óvták a kisbabát, váltott hetekben vigyáztak rá. Most, mikor ő szorult huszonnégy órás felügyeletre, viszonozta a lánya és két fia is minden segítségét. 

Rózsika nénivel és a hozzá hasonló asszonnyal eltűnik egy hihetetlen ellenálló, kitartó, tudatos, dolgozni tudó, alázatos generáció, amelyik az élettel még tudott mit kezdeni. Amelyiknek nem egós céljai voltak, hanem emberi léptékűek. Olyanok, akik Istenben hittek, nem a pénzben, akik ott, abban akartak jól lenni, ami megadatott. Rózsika néni már el akart menni, megnyugodni. Ahogy mondta, már haszontalannak érzi magát. Ha nem gyomlálhatott nyáron, ha nem főzhetett be lekvárt, ha nem moshatta meg a saját ablakait, céltalannak érezte a létezést. Nehezen is nyugodott bele. De a barátnői, sógornője, a testvérei és leginkább a gyerekei társasága még tartották az élet szövevényes módján. 

A legszebb emlékem róla az marad, ahogy a kisbaba lányomat a karjába zárja, és mikor azt mondják neki, hogy hasonlít rá, az álla olyan, mint a dédié, akkor ő ezt boldogan jóváírja. 

A férjem nagymamája egy befejezett életutat kapott, olyat, amire ma már alig van példa. 

Úgy hiszem, személyiségéből fakadó színes öröksége a gyermekeinél jó kezekben lesz, akik közül az egyik az erős keresztény hitét, a másik a gondoskodást, a harmadik a folyamatos szorgalmát kapta mintául.