Régi-új bástyák állnak

A végeredménytől függetlenül azonban már most biztosak lehetünk, az Egyesült Államok külpolitikája, annak legfontosabb vezérelvei nem fognak drámaian változni, mit azt egy korábbi írásban már jeleztük. Természetesen ez abban az esetben is érvényes, ha végül John F. Kerry győz.

Foglalkozzunk most ezért egy másik tanulsággal, az Egyesült Államokon belüli erőviszonyok módosulásával. Végső soron az elnökválasztásokat úgy is lehetne jellemezni, mint az „Új Amerika” és a „Régi Amerika” küzdelmét (természetesen minden negatív asszociáció nélkül, és már végképp nem olyan értelemben, mint azt a jelenlegi védelmi miniszter, Donald Rumsfeld tette az európai országokkal kapcsolatban). Kerry a „Régi Amerika” képviselője: a keleti partvidék szülöttje, Bostonban él, hátterével sokkal inkább kötődik Európához, és nem utolsósorban beszél franciául. George Bush ezzel szemben már a keleti parttól távol eső „Dél”, valamint „Nyugat” képviselője, beszél spanyolul. A végeredmény – ha Bush győz – mintegy jelképe is lehet annak a hosszú távú folyamatnak, amely az Egyesült Államokban zajlik: az ország súlypontja fokozatosan tolódik el a hagyományosan vezető szerepet játszó keleti parttól, benne New Yorkkal és Bostonnal, nyugat és dél felé, Texas és Kalifornia irányában (bár meg kell jegyezni, ez utóbbi demokrata államnak számít, annak ellenére, hogy republikánus kormányzója van a „Ragadozó” rettenthetetlen üldözője, Arnold Schwarzenegger személyében).

Természetesen a gazdasági súlyeltolódás nem izolált jelenség, hanem együtt jár például a komoly demográfiai változásokkal is. Ez azt jelenti, az Egyesült Államok nyugati és déli államainak népessége sokkal gyorsabban nő, mint az északkeletieké. Ráadásul ebben a növekedésben jelentős szerepet játszik a gyorsan növekvő spanyol népesség is, amely hamarosan többségbe kerül a délnyugati államokban. Bár első látásra nem szembetűnő, ennek a folyamatnak nagyon komoly politikai következményei lesznek az Egyesült Államok belső politikai-hatalmi viszonyaira is. Általánosságban ugyanis elmondható, hogy a középső, déli és nyugati államok már hagyományosan republikánus pártiak, kivéve a már említett Kaliforniát. Ehhez hozzátartozik, hogy az elnökválasztás során minden állam annyi elektorral rendelkezik, amennyire demográfiai súlya, lakosságának száma alapján joga van. Ez azt is jelenti: ha az említett nyugati és déli államok lakossága tovább növekszik, egyre nagyobb súlyuk lesz az elnökválasztások során is. Érdemes például megemlíteni, a hagyományosan vezető szerepet játszó New York mára már csak a harmadik legnépesebb állam, Kalifornia és Texas után. Ráadásul a jövőben intenzíven zárkózik fel például Florida, de más déli államok is.

Mi következik ebből? Természetesen nem az, hogy bizonyos idő elteltével már csak republikánus elnök lesz. Kétségtelen viszont, hogy a demokraták számára komoly kihívást jelenthet ez a folyamat, hiszen bizonyítja, hosszabb távon már nem lehet választásokat nyerni az Egyesült Államokban csak a keleti partvidéki államok és Kalifornia támogatásával. Természetesen azonban elméletileg el lehet képzelni olyan variációt is, hogy az említett déli és nyugati államok lakossága fokozatosan „átpártol” a demokratákhoz. Ennek persze az a feltétele, hogy a népességnövekedés alapvetően azok számának a növekedését eredményezze, akik inkább a demokratákhoz húznak. Ha figyelembe vesszük, hogy az említett államok népességnövekedésének jelentős részét éppen a spanyol lakosság adja, ez elméletileg nem lehetetlen. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a spanyolok hagyományosan a Demokrata Párttal szimpatizálnak. Hogy azonban ne legyen ilyen egyszerű, ebben az esetben is figyelembe kell venni egy komoly folyamatot. Arról van szó, hogy a spanyol lakosság politikailag egyre kevésbé viselkedik „hagyományos kisebbségként”, olyan értelemben, hogy automatikusan a demokratákat támogatja. A második, sőt harmadik generációs, spanyol eredetű lakosság, amelynek legnagyobb része már angol anyanyelvű, jelenleg „normális” választóként viselkedik, és nem etnikai alapon dönt. Ez azt jelenti, egyre nagyobb részük szavaz a republikánusokra is (mindemellett a többség még mindig demokrata szavazó).

A választás rávilágított arra, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt „bebetonozták” magukat hagyományos bástyáikban, így a voksolás végeredményéről az a néhány állam döntött, amelyet nem lehet egyértelműen republikánusnak vagy demokratának kategorizálni. A jövőben pedig az lesz sikeres, aki ezeken az államokon kívül esetleg képes lesz elhódítani a másik fél valamelyik bástyáját.

A szerző külpolitikai elemző