Reálpolitika várható

Összeurópai, egyes vonatkozásaiban még szélesebb jelentőséggel bír az, ami most Varsóban történik. A mértékadó európai sajtóban egyre több elemzés lát napvilágot a vasárnapi lengyel választásokról, ekkora figyelemre pedig egyetlen más (a ciprusi–török problémát leszámítva) új uniós tagország sem számíthat. Ha egymás után elolvasunk pár tucat jóslatot, akkor a kép nem tisztul, hanem sokkal zavarosabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Valószínűleg tévednek a katasztrófajósok is meg a hozsannázók is. Az előzőek szerint társadalmi veszélyekkel járó szerencsétlenség, hogy padlót fogott a lengyel baloldal, Európában példátlanul gyenge képviselete lesz a 460 tagú szejmben. Az utóbbiak annak örülnek, végleg lezárult a posztkommunista korszak, és valami egészen új kezdődik Lengyelországban. És az sem igaz, hogy a lengyel választók bátrabbak voltak a németeknél, amikor egyértelműen a jobboldali fordulatra voksoltak. Egyrészt azért, mert a lengyel választók szkeptikusak voltak, amit az alacsony részvétel bizonyít, másrészt azért, mert a két ország helyzetét nem lehet összehasonlítani.

Félrevezetőek azok a hírügynökségi jelentések is, amelyek szerint Brüsszel aggódik, Európa aggódik. Brüsszel egyet tehet: tudomásul veszi, de sosem kommentálhatja egy tagország demokratikus választásának eredményeit, bár ennek ellentmond a pár évvel ezelőtti, indokolatlan Haider-pánik. Egyedül Moszkva aggódik, és, mondjuk, Berlinnek a fele. Mielőtt erre kitérnénk, egy érdekes jelenségről. Az európai politológia nem tudja hová tenni a parlamentbe jutott pártok többségét. Egyedül a levitézlett baloldal (SLD) és a második helyen végzett Polgári Platform (PO) felel meg annak, aminek hívják. A Családok Ligája és az Önvédelem már teljesen olvashatatlan a nyugatiak számára, és nem tudnak mit kezdeni a győztes Jog és Igazságossággal (PiS) sem. Az egyik elemző baloldali gazdaságpolitikát folytató nemzeti-konzervatívnak, a másik jobboldali-populistának, a harmadik szociális-konzervatívnak nevezi. Ezért tűnik olvashatatlannak a várható PiS–PO kormánykoalíció is. Tény, a Kaczynski ikreknek volt a kampány során jó pár keményen orosz- és németellenes kirohanásuk. De hasonlóan keményen bírálta a jobboldalisággal nem vádolható Kwasniewski államfő is a legutóbbi német–orosz gázüzletet, amellyel Schröder nagyon benyalizott Putyinnak, teljesen figyelmen kívül hagyva a lengyelek és a balti államok – mellesleg Németország uniós partnerei – érdekeit. Az is valószínű, ez a kormány keményebben fogja képviselni az unióban a nemzeti érdekeit, de érdekes, hogy az ezt felhánytorgató elemzők a hasonló magatartást Chiracnál, Schrödernél és általában a régi tagoknál nem kritizálják. És ami már világpolitika: a két Kaczynski már korábban jelezte, a bukott baloldali kormány szándékaival ellentétben nem vonják ki Irakból a lengyel kontingenst, csak majd jobban megkérik a jelentős lengyel szerepvállalás, a 17 lengyel katona halálának árát az USA-tól. Egyértelmű a törekvés: Lengyelországot európai tényezővé akarják tenni, aminek azért a másik három visegrádi ország számára is lehet majd haszna.

Összegezve: mások lesznek egyes lengyel hangsúlyok, de az új varsói kormánygarnitúrától is európai reálpolitika várható, nem szélsőségesség. Ez utóbbit megtartják az otthoni parlamenti keretek között, mint eddig – ez a legalapvetőbb lengyel nemzeti érdek.