Radikális választások

Érdekes egymás mellett látni a két folyamatot, mivel közösen mutatnak rá a politikai tér folyamatosan változó természetére a közép-európaiakhoz hasonló politikai rendszerekben.

Magyarországon a szélsőjobboldal zömét ma a Jobbik párt tudja maga mögött, az eddigi kísérletek a Jobbiktól jobbra álló erők mobilizálására eddig nem rendelkeznek komolyabb támogatottsággal. A Fidesz gyengülő gravitációs ereje miatt azonban a Jobbik vezetősége azt a stratégiai döntést hozta, hogy elindul „befelé”, a közép irányába, látványosan távolítja magától saját, a jobbközép szavazók számára leginkább zavaró elemeit, konszolidál. Ezzel viszont pontosan a saját jobbszélén nyit teret egy új erőnek: egyelőre a nála is radikálisabb kihívói (pl. Magyar Hajnal) nem tudtak komolyabb Jobbik-ellenes mobilizációt végrehajtani, de minden további lépés nekik ad erőt.

Szlovákiában hagyományosan a balos néppártok próbálják magukhoz vonzani a jobbszél szavazóit – részben bemutatva a jobb/bal kategóriák értelmezési problémáit is –, és ez a Smernek 2006 után nagyon hatékonyan sikerült is, saját zászlaja alá hozva az SNS korábbi szavazói bázisának zömét. Az elmúlt egy év története azonban arra utal, hogy a Smer most nem akarja (vagy nem tudja) megtartani ezeket a szavazókat, és az SNS folyamatosan emelkedik, akár valahol 6 százalék környékén is járhat. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai politikai rendszerbe 2016-ban parlamenti szinten térhet viszsza az önálló és intézményesült szélsőjobb.

Érdemes még egy harmadik esetre is kitérni röviden: Besztercebánya megye azt mutatja, mi történik akkor, ha egy szélsőséges erő konszolidáció nélkül kerül hatalomra: Kotleba teljesen alkalmatlan arra, hogy elvezessen egy megyét, így aztán diszkreditálja magát és formációját, erőt veszít. De ez egyébként egy tágabb tendencia része: Európa-szerte, ha radikális erők jutottak kormányra, általában gyorsan kiderült kormányzóképtelenségük, jól csengő, de mérgezett ígéreteik tarthatatlansága.

A fenti párhuzamos esetek a szélsőjobboldali szavazókért folytatott politikai harc dinamikáját szemléltetik. Két szélső pozíció van: radikalizmus, amely a lehető legagresszívebb retorikával próbálja felhívni magára a figyelmet, és a konszolidáció, amely hidakat épít radikálisok és centristák közé. A domináns szélsőjobbos párt azonban ebből egy időpontban csak egyet képes felvenni. Ha a szélre húz, egy néppárt megpróbálhatja lereszelni a kevésbé elszánt szavazóit. Ha középre húz, a szélsőségesei kereshetnek új szerveződést maguknak. A politikai rendszer stabilitásának szempontjából jobb az a pozíció, amikor egy néppárt integrálja a szélsőjobbos szavazók zömét. Azonban ez azzal jár, hogy annak a néppártnak a politikáját áthatja, mérgezi a szélsőjobbos gondolkodás, és ez túl nagy ár lehet. Az erős radikális párt jelenléte élezi a konfliktusokat, de legalább tisztábbá teszi a képet, hogy ki kicsoda.