Politikai petting

Józan számítások szerint a világpolitika több válsággócában komoly elmozdulásnak kellene történnie az amerikai elnökválasztás után. Szerencse, hogy már csak két hét van hátra és nem két hónap, mert a pattanásig feszült helyzetek teljesen kezelhetetlenné válhatnának. Korábban az elnökválasztások évét a béna kacsa évének nevezték az USA-ban, mert a mindenkori adminisztráció szinte teljesen kivonult a világpolitikából, komoly döntéseket már nem hozott. Most először tapasztalható: a hagyományos béna kacsa-szerepkört az amerikai kormányzat nem önként vállalja, hanem rákényszerítik. Az iraki és az izraeli–palesztin helyzet érzékelteti ezt a legjobban. A hosszabb távú előregondolkodás szempontjából két fontos dolog történt az utóbbi napokban. Az egyik az iraki háborút kezdettől fogva ellenző orosz elnöknek az a megállapítása, hogy Bush vereségét a nemzetközi terrorizmus a saját győzelmeként könyvelné el, s hogy az iraki támadások és merényletek elsődleges célja Bush megbuktatása. A másik az a titkosnak nevezett, de szokás szerint kiszivárogtatott izraeli külügyi dokumentum, amely az EU és Izrael viszonyának várható alakulásáról ad nem éppen derűlátó előrejelzést.

Az unalomig lehet ismételgetni: Bush vagy Kerry – az amerikai külpolitika fő prioritásai nem fognak változni, az USA érdekei a meghatározóak, nem az, hogy ki ül a Fehér Házban. Irakban sem a síita felkelők, sem a szunnita ellenállók nem folytathatják a végtelenségig azt, amit eddig. Ami most zajlik, az nyilvánvalóan pozícióharc, előjáték a november 2-a utáni komolyabb párbeszéd előtt, még akkor is, ha Bush marad a tárgyalófél. Komoly jelek utalnak arra, hogy a többséget alkotó síitákkal szót lehet érteni, az északi kurdokkal szintúgy, s akkor már a szunnita tűzfészkeket katonailag is könnyebb lesz semlegesíteni.

Izraelben valami hasonló zajlik. Itt Bushék tényleg jegelték a problémák kezelését az utóbbi hónapokban. A mostani gázai hadművelet is, meg Saron látványos bejelentésekkel megszondázott kivonulási terve is a komoly döntéseket megelőző előjátéknak tűnik. Ebből a szempontból fontos az egy évtizedre szóló előrejelzéseket tartalmazó bizalmas külügyi dokumentum. E szerint a kibővített EU a gazdasági súlyának megfelelő nagyobb világpolitikai szerepvállalásra fog törekedni, s ennek eredményeként Izrael első számú szövetségese, Amerika veszíthet nemzetközi befolyásából. Izrael két dolgot vet Európa szemére, az egyik az antiszemitizmus növekedése az európai országokban, a másik az EU részrehajlása a palesztinok iránt. E dokumentum logikája szerint Washingtonnak és Jeruzsálemnek fel kellene pörgetnie a közel-keleti rendezési folyamatot, mielőtt az unió komolyabb befolyást szerez a térségben. Az elemzők Izrael olyan nemzetközi elszigetelődésétől tartanak (az uniós politika következtében), mint amilyen annak idején a dél-afrikai apartheidrendszert sújtotta.

Persze ez csak elmélet, még ha nem is légből kapott. Az izraeli elemzők valószínűleg túlbecsülik Európát, amikor azt feltételezik, hogy a 25 tagú EU belátható időn belül képes lesz felülemelkedni belső megosztottságain. De tény: ha sikerülne felgyorsítani a rendezést és megállítani a vérontást, akkor már volt értelme a munkájuknak.