Pedig most kellene boldognak lenni!

Aztán annyit mond, mert kerüli a féligazságokat és torzításokat, hogy per pillanat valóban nem boldog. Nem magyarázkodik, nem kezdi megkérdőjelezni, hogy vajon egyáltalán ebben az életszakaszban vagy épp ebben a beszélgetésben minek is kellene lennie, de elindul benne egy folyamat, amelyben keresi az utolsó boldog emlékképet. A merengésből újra a nő hangja húzza ki:

– De kár, pedig neked most kellene a legboldogabbnak lenned. Tudod, mikor már mindened megvan, hálásnak kell lenni. Nem akarlak kioktatni, tudom, hogy tudod, de azért igyekezned kellene. Nézd, nekem nagyon nehéz, én egyedül vagyok, de neked itt van a szép család…

Egy pillanatra megfagy benne a vér, mintha a testrészei kővé váltak volna – nem érti, mi ez a szélsőséges reakció benne, mitől lesz hirtelen dezorientált, aztán eszébe jut a gyerekkor, az akkor lefutó félelem a felnőttek megítélése miatt. Az a gyerek, akinek félnie kell azoktól, akik a legjobban szeretik. Mert kiszámíthatatlanok, ha elront valamit, azért a büntetés hol fizikai fájdalom, hol ordítás. Aki saját, zárt kis világot teremt, kitalált barátokkal és hősökkel, ahol a szülei nem gyászolják magányosan a válást, ott nem érzi magát kívülállónak a kortársai közt. Érzi magában azt, aki szeretne gyerek lenni, és a saját fantáziavilágába menekül, ahol kedvesek hozzá és segítik, ott végre tudnak hozzá érkezni szereplők, akik addig maradnak, míg ő szeretné.

A bolt előtt áll, elfelejtette, miért is jött, de a néni, aki épp mesélni kezdi a saját nyomorúságát, elindított benne egy időutazást, amiből egy időre nincs visszatérés, mert még az emléke is túl fájdalmas.

Az utca csendes, a közlekedés lelassult, épp szieszta lenne, ha valamelyik mediterrán országban élnének, de ez Szlovákia, itt aztán csak tompaság van, pihenésre nincs idő, majd a sírban, mondják – micsoda szélsőség ez is. 

A monológ, amit a vele szemben álló ember mond, nem érdekli. Hallgat, mert még nincs erő a lábaiban, nem tud lépni, de tudja, hamarosan összeszedi magát. A harag elkerüli, érti: ez a nő, aki feltépte a gyerekkor sebeit, nem tudja, mit csinált, csak a lehető legrosszabb módot választotta egy beszélgetés indítására. Még csak megbocsátania sem kell neki, mert valahogy ösztönösen érzi, ő is egy érzelmi börtönben van, aminek ő maga az őre. Mégis, úgy érzi, ideje befejezni ezt a színlelést.

– Néni, ön sem tűnik boldognak, pedig hát még él, és jó egészségnek örvend. Hálásnak kellene lennie, mert még él… Tudom, hogy tudja, de mégis… Most kellene boldognak lennie – ezzel meglendítette a lábát, elindult a járdán, és átjárta a büszkeség.

Életében először állt bele egy ilyen éles helyzetbe, és nem tűrt némán. A gyermek, aki addig meghunyászkodva rejtőzködött a lelke egyik kis sarkában, most mintha felszabadult volna, és egy röpke pillanatra talán még meg is érezte a boldogság mámoros könnyedségét.

Most már van benne öröm, akár boldogság is.