Pecsét mint társasjáték

Emlékeznek még arra a pazar jelenetre a Szigorúan ellenőrzött vonatokból, amikor Hubička forgalmista áhítattal, mintha egy szakrális tárgyat illetne, nyomja rá az állomási bélyegzőt Zdenka Svatá formás popójára? A képsor egyszerre erotikus és légiesen költői, szertartásos és sikamlós, de semmiképp sem ordenáré. Hiába, Hrabal és Menzel együtt (is) felülmúlhatatlan. Ugyanez sajnos nem mondható el arról a pecsételős társasjátékról, amit a kormány a munkanélküliség enyhítésére januártól bevezetett. Kéthetente behívatják a munkanélkülieket a hivatalba, ahol is lebélyegzett cédulával kell igazolniuk, hogy munkát kerestek. Persze minden alkalommal más-más cégtől kell beszerezni a „segélymentő” pecsétet. Úgymond, ezzel is motiválják az embereket, hogy állást találjanak maguknak. Ám a valóságban ez nem több eredménytelen zaklatásnál. Aki nem hiszi, utazzon el bármelyik lepusztult régióba és győződjön meg róla a saját szemével. Szobrot kellene állítani ugyanis annak a kisvállalkozónak, aki szívesen ad igazolást, mi több, netán még alkalmazza is a már évek óta segélyből tengődőket, persze hivatalosan, szerződésre, minden járulékot rendesen fizetve utánuk, na és persze betartva a munkaszerződésben rögzítetteket. Egy frászt. Akad maszek, aki csak minimum egy százasért hajlandó pecsételni, netán két-háromszáz koronát is elkér a stempliért. Vagy egyszerűen melegebb égtájra küldi a szerencsétlent, megjegyezve, hogy még a saját rokonát sem tudná alkalmazni, nem még idegeneket. Arról nem is szólva, hogy pl. ha valaki 2900 koronából él havonta, nos az miből utazgasson hetente 30-40, esetleg 50-60 kilométert állás után, amit valószínűleg egyáltalán nem kap meg? Ja, hogy elég a sikertelenséget igazoló pöcsétes cédula? Ha tíz-tizenkét kilométeres körzetben egyetlen életképes cég sincs, viszont már mindegyiktől szereztem bilétát, akkor esetleg Lévára, Nyitrára, Komáromba rohangálok majd a nyomorult segélyemből, bizonygatván, mennyire lelkes vagyok? Pláne, ha elmúltam negyven és az amúgy is bedöglött munkaerőpiacon már a kutyának sem kellek? Mi ez a megalázó alibiturné? Megfelelő szakképesítés híján a munkanélküliek túlnyomó része röghöz kötött marad akkor is, ha a munkahivatal bármilyen messzire és bármilyen gyakran kényszeríti őket állásnézőbe. Régiójukban pedig csodának számít már az is, ha a legegyszerűbb beosztásban is dolgozhatnak, minimálbérért. Ja, hogy a munkanélküli jelentse fel a pecsétért baksist kérő maszekot? Röhej. Szóval arra kényszerítik, hogy önmagáért legyen spicli. Szép. Már látom egyébként azokat a kocsmabörzéket, ahol a munkanélküliek a tízes fácán mellett cserélgetik a céduláikat:

– Figyelj, Pista, itt van egy Revomont kettő ötvenért és egy Polnostroj százért. Adj nekem egy százas lévai céget meg két ötvenes környékbelit, a különbséget elintézzük sörben. Neked ezek még úgy sincsenek meg, én is jól járok, munkanélküliek maradtunk továbbra is, és legalább nem kell futkosnunk a következő három hétben. Ja, te már ráírtad a neved a cédulára? Hülye vagy, legközelebb biankót pecsételtess le, aztán tárgyalunk. Proszit. Egy szó mint száz: bürokrata és alibista baklövés az egész. Ellenőrizhet és fenyegetőzhet az állam, amíg nem teremt megfelelő gazdasági és legiszlatív körülményeket új munkahelyek létesítésére, amíg a kis- és nagyvállalkozók szívesebben dolgoztatnak feketén vagy sehogy, addig hiába állítja be lusta disznóknak a segélyből élőket. Meg hogy, ha sűrűbben rendelik be őket, akkor majd nem lesz idejük feketén dolgozni. Marhaság. Ez legfeljebb azokra igaz, akik a segélyt is szedték és külföldön is dolgoztak. Ám ezek száma a többiekhez képest elenyésző. Márciustól pedig jó pár vasutas is rohangálhat majd a cédulácskáival, hogy találjon magának egy Hubičkát, aki pecsétet nyom rá. Bár az ő feneküket a vasút már illette. Lábbal.