Paroubeket bírálja egy cseh politológus

Jiří Paroubek cseh kormányfőt bírálta a Beneš-szobor prágai felavatása után kirobbant cseh–magyar vita kapcsán egy ismert cseh politológus a legolvasottabb cseh napilap tegnapi számában.

„A cseh politikusok részvétele Edvard Beneš szobrának felavatásán nem is annyira a szobornak, a személyiségnek szólt, hanem elsősorban a cseh állami politikai doktrína melletti kiállás volt” – állítja Bohumil Doležal politológus a Mladá fronta Dnesben. Ez a doktrína a szerző szerint két csoportja osztja az államokat: az egyik oldalon vannak a II. világháborúban győztes nagyhatalmak, míg a másik oldalon a vesztesek, a „rossz tengelye”, mélyen belefúródva az Európai Unióba – Bajorország (vagy egész Németország?), Ausztria és Magyarország. Csehország frontállam, s a Beneš-szobor felavatása egyike a háború csatáinak. S bár a legfőbb csapás Edmund Stoiber bajor kormányfő ellen irányult, a vita jellege olyan, hogy abba a magyarok is be lettek vonva.

A magyar szocialista kormánynak nem érdeke a vita Csehországgal, de a probléma lényegét (és saját országa közvéleményét) nem hagyhatja figyelmen kívül, mutat rá Doležal, majd tényszerűen elismétli a magyar kormányfő, külügyminiszter és kormányszóvivő egybehangzó megjegyzéseit a szoboravatással összefüggésben. Erre reagált Jiří Paroubek, akinek szavait a csehek ugyan határozottnak tartják, de a civilizáltabb országokban „inkább faragatlannak” minősítenék.

Paroubek szerint a csehek dolga, hogy tisztelik-e Benešt vagy sem, s őt sem zavarja, hogy Magyarországon szobrot állítottak Horthynak, aki Hitler szövetségese volt. A magyaroknak pedig el kellene gondolkodniuk azon, hogy milyen szerepük volt Csehszlovákia szétverésében 1938-ban. Bár Paroubek szerint is a két országnak ugyan a jövőre kellene összpontosítania, de a csehek most olyasmivel rukkoltak elő, ami semmiképpen sem kötheti őket össze. Hibás az az érvelés is, hogy „tisztelitek Hitler szövetségesét, szétvertétek a Csehszlovák Köztársaságot, így legfeljebb csak tarthatjátok a pofátokat” – jegyzi meg a cikkíró.

Doležal szerint jó lenne ezt a történelemszemléletet legalább egy kicsit kiszélesíteni. Csehszlovákia szétverése előtt, még 1918-ban, az alakuló új állam terjedelmes, többnyire magyarok lakta területeket annektált. A magyaroknak a cseh nemzetállam nem mondott semmit, nem is tartották a sajátjuknak, nem akartak benne élni, s erre megvolt a jó okuk is: a nemzeti önrendelkezés, amelyet az akkori győztes hatalmak hangoztattak. Ez természetesen a magyaroknak nem adott jogot arra, hogy céljaik eléréséhez később Hitlerrel szövetkezzenek, ahogy a cseheknek sem arra, hogy Sztálinnal. Ami pedig Horthyt illeti, nem kell glorifikálni, de tény, hogy megpróbálta védeni a zsidókat és megpróbált átállni a szövetségesekhez, amiért a németek internálták. Sztálin a háború után ezért nem követelte Horthy fejét. Horthynak Magyarországon csak egy szobra van, szülőfalujában, s annak felavatásán a legfelsőbb magyar vezetők nem vettek részt.

Nyilvánvaló, hogy nem ez a leglényegesebb. A lényeg az, hogy az íratlan cseh állami doktrína szellemében Csehország úgy viselkedik Magyarországgal, Paroubek pedig Gyurcsánnyal, mint a győztes a legyőzöttel. A háború óta azonban eltelt hatvan év. Normális ez? – teszi fel a kérdést a szerző. (-kes)