Paganini párbajt veszített

„Teljes életet élt, mindig tisztességesen, sosem botlott meg. Szigorú volt a tanítványaival, de önmagától követelte meg a legtöbbet. Szoborszerű tisztasággal, de nagyon is emberien élt. Genetikailag kódolva volt benne a játékosság és a bohémság, de nem mindenáron. Olyan jó barátom volt, hogy egyszerűen képtelen voltam ellene teljes erőbedobással vívni.”

(Kamuti Jenő olimpiai ezüstérmes vívó, a Nemzet Sportolója)

Szikár, magas, tartásos talpig férfi, 70 felett sem bácsi, nem öregember, hanem férfi: a páston legtöbbször sem őt, sem tanítványait nem lehetett legyőzni; a vívás volt a mindene, mindent tudott a párbajtőrről, mindent kihozott versenyzői karrierjéből négy olimpiai aranyéremmel, s mindent kihozott tanítványaiból is, Nagy Tímeától Szász Emeséig. A rák azonban őt is legyőzte: elhunyt Kulcsár Győző, a Nemzet Sportolója.

„Győző olyan szépen vívott, hogy mindenki a csodájára járt, nem véletlenül hívták a vívás Paganinijének, mert olyan szépen szólt a kezében a penge, mint a hegedű.”

(Boczkó Gábor olimpiai ezüstérmes vívó)

Kulcsár Győző nagyon különleges kisugárzású ember volt, sportemberként a legnagyobb magyarok egyike, de ő ennél is több volt, sokrétűbb személyiség: kultúrember, művelt, jó modorú úriember, s közben igazi vagány. Úgy volt örök játékos, hogy soha egy pillanatig nem volt komolytalan; szigorú volt, legelőbb is önmagával – e kérlelhetetlen maximalizmus adott alapot a hamiskás mosolyhoz és a bohém lazasághoz. Stílusa volt, s e stílus mögött a legkeményebb munka alapozta meg a könnyedséget.

Abban is ritka ember a párbajtőr Paganinije, hogy mindenki szerette, talán még az is, aki nem. Gondolok arra, hogy a szeretetreméltóság korántsem sima modorból és konfliktuskerülő attitűdből adódott, éppen ellenkezőleg: Kulcsár kemény fickó volt, elvszerű, makacs, vállalta a vitákat, a következményeket, ha kellett, a mellőzést is. Nem hiszem, hogy rá lett volna szorulva az udvariaskodásra ez az udvarias ember.

„Győző nagyon nagy ember volt. Tizennégy évig dolgoztunk együtt, az utolsó évünkben, Sydneyben megszereztük a második olimpiai bajnoki címünket csapatként. Ennek az aranyéremnek minimum a fele őt illeti, mert ha ő nincs ott mellettünk, ha ő nem tanít, teljesen biztos, hogy én nem lennék ma kétszeres olimpiai bajnok.”

(Maurizio Randazzo olimpiai bajnok párbajtőröző)

Ez a nagy versenyző legalább akkora mester is lett, olyan edző, aki több, mint ötven évig maradt a pástnál, a vívóteremben, s holtáig tanult, képes volt megújulni, tartani a lépést a világgal, hogy utoljára 2016-ban, Rióban Szász Emesével hódítsák meg a világot. Tokióban kezdte párbajtőrözőként az olimpiai aranygyűjtést – nem érhette meg az olimpiai visszatérést Tokióba.

Kulcsár Győző olyan magyar alkat volt, amilyenből kevés van, de amilyenre minél többre lenne szüksége Magyarországnak: ízig-vérig polgár, aki kreativitását kemény munkával volt képes ötvözni; szellemi ember, aki kultúrát teremtett maga körül a vívásban, világszínvonalú, nemzetközi érvényű teljesítményt nyújtva egész életében.

Magától értetődően volt európai, otthonosan mozogva, élve, tanítva Olaszországban is, s közben a szó legnemesebb értelmében magyar úr maradt. Kihaló fajta. Művésze volt sportágának, művésze az életnek, öröksége nagy és nehéz.

Paganini az utolsó párbajt – nem a páston – elveszítette. Isten nyugosztalja őt.