Ötvenhat és az idolok

Puskás Öcsinek nincs semmi köze az 56-os forradalomhoz, talán csak annyi, hogy azok közé tartozott, akik az idő tájt nem jöttek haza, illetve elmentek az országból. De akkor hogy kerül a focicsuka az ünnepi asztalra? A magasztos ötvenhat és egy léha sportjáték? Pedig van közük egymáshoz, nem is kevés. Igaz, Puskás nem volt üldözött, nem volt forradalmár, aligha tudhatott sokat a rendszer igazságtalanságairól, melynek dédelgetett kedvence volt, nem ismerte milliók nélkülözését, neki mindene megvolt. Mégis köze volt a nép identitásához, nem azzal, hogy lázított a diktatúra ellen, hanem azzal, hogy milliókat boldogított cseleivel, góljaival, a magyar csapat világraszóló győzelmeivel, melynek kapitánya volt. A boldog népről szóló sok hazugság helyett erősítette az emberek hitét, önbecsülését, hogy valamiben ez a megszállt, megnyomorított kis ország is képes lepipálni a nagy, gazdag szabad országokat, és erősítette abban is, hogy a fölemelkedésnek nem a pártkarrier az egyetlen útja legalábbis fociban, művészetben, technikában, tudományban. A sportsikereket is körülvette a hazugság, de maguk a sikerek igaziak voltak, legfeljebb nem bizonyították a szocializmus magasabbrendűségét. Puskás Öcsinek nemcsak annyi köze van ‘56-hoz, hogy az lehetővé tette számára a világkarriert. Az ötvenes években két magyar jelenség emelkedett a világ érdeklődésének ingerküszöbe fölé. Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc meg Puskás Öcsi a magyar Aranycsapattal. Az egyikben a magyar tehetséget, ügyességet, ötletességet csodálta a világ, a másikban a világbirodalommal szembeszálló maroknyi nép bátorságát, hősiességét. Ez valóban világtörténelmi jelentőségű esemény volt, nem abban az értelemben, hogy tíz napig ugráltak és haltak a magyarok a pesti és vidéki utcákon, mígnem jöttek az orosz tankok, majdnem nullára csökkentve az ugrálást és megsokszorozva a halást. Hanem abban, hogy egy pillanatra megrendült a „kommunista blokk” megingathatatlan erejébe és kikezdhetetlennek látszó propagandájába vetett általános hit. Bebizonyosodott, hogy lehet azt mondani egy világhatalom terrorjának: elég volt. Nem tűrjük tovább. Igaz, nagy árat kellett fizetni érte. A szovjet katonai és politikai hatalma látszatra érintetlen maradt, de az bebizonyosodott, a „béketábor” népei mégsem hitték el, hogy ők boldogok és a szebb jövőbe vezető út első sorában haladnak. A forradalom mindent megkérdőjelezett, amire a szocialista tábor hatalma épült.

Eltelt ötven év, és bizony, még mindig ötvenhatra és Puskás Öcsire emlékszik belőlünk leginkább a világ. S amikor Magyarország megismertetésére, presztízsének, népszerűségének növelésére százmilliókat költünk, gondoljunk erre. Hol van a nagyszerű Tony Curtis reklámfilmjeinek hatása a Puskásétól?

Szögezzük le most – a Puskás körüli szánalmas pénzügyi viták és a kisnyugdíjas 56-osok már vitára sem érdemes krónikus anyagi gondjai idején –, megfizethetetlen amit ötvenhat hősei tettek, és a maga területén Puskás Öcsi tett, az ország méltóságáért, jó hírnevéért a világban.

Hol vannak most ők? Puskás betegen a kórház magányában, ötvenhat a feledés és közöny homályában. Az ötvenhatosok nem kaptak szerepet az 1989. október 23-án megalakult új Magyar Köztársaságban. Akiket nem végeztek ki, azok többségét lenyomták, nem tanulhattak, s így alkalmatlanná váltak arra, hogy ők legyenek ötvenhat eszméinek megvalósítói. Ha voltak egyáltalán egy más világban követhető eszméi ötvenhatnak. Inkább indulatai voltak, hősies és igazságkereső gesztusai voltak, amire nem lehet új társadalmat építeni. Az erkölcsére lehetne, de arra most nincs szükség. Az önigazgatásos, szolidaritás- és egyenlőségi párti eszményeire lehetne, de a most épülő kapitalizmusban ez nem aktuális.

Az októberi ifjak tulajdonképpen nem is akartak forradalmat. Ők csak tüntetni akartak békésen, szelíden a lengyel munkások mellett, nem tudták, hogy diktatúrában ez maga a forradalom. Hogy a nyilvános ellentmondás akkor is forradalommá válik, ha az ellentmondók nem is akarják.

Ötvenhat emléke régóta aktuálpolitikai kisajátítási viták tárgya. Ezt fölfoghatjuk ünneprontásnak, pedig nem az. Minden társadalmi mozgalomnak sok arca van, az emléke, mítosza addig él, amíg veszekszenek érte és rajta. Az ötvenhatot átélt nemzedékek – a veszekedők – lassan elmennek, most az 50. évforduló táján igazán fontos, hogy az ünnep őszinte és átélhető legyen, hogy az új nemzedékek is ünnepeljék majd október 23-át, gyászolják november 4-ét. ĺgy olyan gondolatoknak, érzéseknek juthatnak birtokába, amelyekre még szükségük lehet.

Az írás ma jelent meg a Magyar Hírlapban.