Otthon, de hol?

A városi falura akar költözni, a falusi városra, s azért vitáztak, hogy lebeszéljék egymást a költözésről. Városon minden közel van, sok a kulturális és szórakozási lehetőség, és ami a legfontosabb, van munka, mondta a falusi. Falun csönd van, kimész a saját házad kertjébe, madarak dalolnak, nyugalom van, mondta a városi. De nem jutottak ötről hatra, amit nem csodálok, hiszen ebben a kérdésben nincs egyértelmű és mindenkire érvényes válasz. S akkor hozzám fordultak. Merthogy városon élek, de egy kicsit falun is, ráadásul a Fórum Intézetben volt egy nagy visszhangú kutatásunk, amely a Pozsonyból vidékre költözőkről szólt. Mondjam meg hát én, hol jobb élni.

Őszintén? Legszívesebben ott élnék, ahol születtem, a pozsonyi Várúton. Abban a kertes házban, amit gyakorlatilag ellopott tőlünk az állam, mielőtt kizsuppolt bennünket egy lakótelepi egyszobás lakásba. Amikor a rendszerváltás után a meglopott várúti háztulajdonosok megpedzették a visszaigénylést, az volt a válasz, hogy azok a telkek már magántulajdonba kerültek, ezért az állam már nem tudja őket kárpótolni. Ezeken a telkeken állnak ma azok a méregdrága lakások, amelyeket normális keresetű emberek nem tudtak megvenni.

Hol jobb? Mindenkinek máshol. Tény, hogy városon több a munkalehetőség, s aki amúgy is ott dolgozik és naponta beutazik, egy idő után biztosan elfárad, s úgy érzi, jobb lenne helyben lakni. Csakhogy az élet is drágább városon. Másrészt falun tényleg csönd van, ha leszámítjuk a kitartó kutyaugatást, a fűnyírók berregését, mert annak a saját kertnek a füvét bizony nyírni is kell, nem úgy, mint a városit, amit mások nyírnak. Mindkét helynek van előnye is, hátránya is. A Pozsonyból kiköltözők között is vannak, akik otthonra találtak falun, vannak, akik visszaköltöztek, s vannak, akik visszaköltöznének, de nincs rá pénzük, mert a visszaút faluról városra sokkal nehezebb, mint fordítva. A kulcsszó: otthon. S hogy az mi?

Tátrai nyaralásból jöttünk hazafelé. Minél inkább távolodtunk a falutól és a hegyektől, annál rosszabb volt a levegő. A gyerekek nyűgösek, rosszkedvűek voltak a hosszú úttól. Észre sem vették, hogy már a város szélén járunk, mígnem a nyitott ablakon át pillanatok alatt elárasztott bennünket az egyik vegyi üzem jellegzetes bűze. Akkor négyéves kislányom abban a pillanatban felvillanyozódott, s a felismerés hangján, szívből jövő örömmel kiáltotta: Jaj de jó, ez a Dimitrovka, végre otthon vagyunk!