Összerakni Jugoszláviát

Jugoszlávia mellette, darabok halmában állt. Egy darabot Isztriából és az Ohridi-tó felét sikerült a helyére illesztenem. Töredékkel járulhattam csak hozzá, mint bárki, a találkozás és továbbhaladás pillanatnyiságában.
 
A keret fájdalmasan üres volt, a környezet pedig kínosan közönyös. De szeretném hinni, hogy az Ex-Ju nosztalgiát ébresztő korabeli használati tárgyaktól a Titónak szánt ajándéktárgyak felé menet, legalább elhaladóban, kiszúrják a határokat nem jelölő térkép-puzzle allegorikus jelentéstöbbletét. 
De ugyan ki tenné hozzá a következő darabot? Ki tudná kiválasztani a megfelelő darabot a halomból? A túl harsány párizsi csapat, akik fiatalságbolondság alapon jöttek (…ils arrivèrent l’ouest sauvage Serbe!) és már az Eiffel torony mását csodálják Tito emléktárgyai között a szuvenírpolcon? Vagy az idősebb orosz pár, akikről lehetetlen eldönteni, hogy kerültek ide és miért, s akik az újjáalakuló Jugoszlávia háború utáni cirillbetűs kampányplakátjait böngészik (…посмотри на это, я не понимаю!) a jelentés keresésében a szláv bábelben, a közös gyökerekre hagyatkozva? Vagy Milica néni, aki elhozta novi beogradi unokáinak megmutatni drug Titot (…nemogu da verujem, Bojane, sačekaj malo, videćemo Titovu štafetu!) de túl fáradt már tőlük, és a türelme is fogytán?
 
És vajon mióta hever itt a kirakatban ez a kirakott keret arra várva, hogy tartalmát valaki összerakja? Hogy vajon kinek kell összerakni, csak az egyik kérdés azok közül, amelyekre inkább nem kell válaszolni. 
 
Egy letűnt kor köznapi tárgyai a nosztalgia ereklyéivé válnak. A jugó puzzle köztük nyíltszíni provokációnak hat, az apokalipszis fájdalmas emlékeként. Legalábbis Milica néni számára, aki végignézte a kirakósjáték széthullását, azt, amint a mohó kezek kupacokba gyűjtik az alkotóelemeket. Provokatív, mert az összerakás játékára való felhívással arra a másik – könnyebb, gyorsabb és kegyetlenebb – játékra emlékeztet, amely a szétszedés volt. Összerakni csak közös erővel sikerülne. Ha minden elhaladó hozzátenne egy darabot. Az üresség közepén, ahol bevégződhetne az összerakás, ahol a beeső fényben ásít a komor asztallap mattja, ott van Bosznia. Oda fogok menni. Megint.
Leguggolok az asztal mellé; az ablakrésen besüt a nap. Nézem a kirakott kereten a finom porréteget.