Örökre szeretem

gyerekek

A sok szomorú, sokkoló, elbizonytalanító, nyugtalanító, egyszóval az ember életkedvét bomlasztó hír mellett borult égből napsugárként hatott rám az információ, mely szerint a pozsonyi Duna utcai magyar iskola Akkreditált Kiváló Tehetségpont lett. 

Hogy ez pontosan mit jelent, elolvasható az intézmény honlapján, de enélkül is nyilvánvaló, hogy a kinevezés lényege a sikeres tehetséggondozás. S ebben az iskolának nagy gyakorlata van, hiszen idén ünnepli alapításának 70. évfordulóját.

Ebből a hetven évből huszonhatot napi szinten kötődtem hozzá, előbb diákként, majd szülőként. De hogy örökre szeretem, az is bizonyítja, hogy amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem a heti jegyzetírást, épp egy Duna utcai témával indítottam. S most is számtalan emlék zsong a fejemben, számtalan tehetség jut eszembe, akik innen indultak, magyar kisgyerekként, és az általános kuvikolás mellett – mármint hogy magyar iskolával nem lehet érvényesülni –, lett belőlük szakmájuk kimagasló, elismert képviselője. Ez persze nem csak az iskola érdeme, mert együttműködő szülők nélkül nehezebb a tehetséggondozás. De hogy mennyire az iskola érdeme is, talán akkor tudatosítja a szülő, amikor felfedezi gyermeke talentumát, és azzal kell szembesülnie, hogy az iskola vagy az adott tanár nem támogatja, vagy akár még gátolja is a fejlődését. Na, ez nem a Duna utca esete. Tapasztalatból tudom.
Egyszer azt írta nekem egy névtelen valaki, hogy amikor amellett érvelek, hogy magyar kisgyerek magyar iskolába járjon, az csak puszta propaganda, magam sem gondolom komolyan. Ha nem gondolnám komolyan, akkor a saját gyerekeimet sem írattam volna magyar iskolába, hiszen Pozsonyban tényleg válogathattam volna az iskolák közül. Nem kellett volna a reggeli csúcsforgalomban buszoznunk két kisgyerekkel, mikor egy utcányira jobbra, és egy utcányira balra is volt szlovák alapiskola. A másik dolog, hogy az összes felmérésem, de más felmérések is bizonyítják, hogy a magyar alapiskola az egyik legfontosabb nemzeti identitásképző tényező. Az más kérdés, hogy a nemzeti identitás megőrzése nem kell, hogy mindenkinek egyformán fontos legyen. Mint ahogyan nem is az.

Én a Duna utcát nemcsak azért szerettem, mert fejlesztette, felkarolta a tehetségemet és később a gyermekeim tehetségét, hanem azért is, mert az ott töltött idő alatt elért eredmények által (is) megerősített abban a hitben, hogy magyarnak lenni nem szégyen, hanem egy hozzáadott érték. S ennek tudata is segít abban, hogy bár szlovák környezetben élek és a munkahelyem is szlovák, sosem volt nemzetiségi kisebbrendűségi komplexusom.

Márpedig ez nem semmi ebben a posztmodern, a mindenfajta identitásokat előszeretettel felhígítani igyekvő, s ezzel párhuzamosan – biztosan nem véletlenül – egyre több depresszióval és egyéb lelki bajjal küszködő világban.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?