Orbán kegyes hazugsága

Orbán Viktor szombaton mondta el szokásos évértékelő, pontosabban – a közelgő parlamenti választás miatt – kampánynyitó beszédét. Hogy a nyugati politikai elit nem tanúsít túl nagy megértést a magyar kormány irányába, azt ezúttal is a kedvenc érvével támasztotta alá. „…a különbségek mélyén az lapul, hogy mi teljesen másként éltük meg, és ezért másként is értelmezzük a hidegháború végét, mint ők, a szovjetek által meg nem szállt nyugati országok, ideértve Amerikát is. Itt van az eb elhantolva. Arról van szó, hogy ők nem éltek diktatúrában, a szabadságot pedig – ahogy Márai mondta – örökül kapták. Mi viszont benne éltünk, mármint a diktatúrában, a szabadságot pedig nem kaptuk, hanem megharcoltunk érte… Ők úgy gondolják, hogy az ő liberális demokráciájuk győzött a kommunizmus felett” – mondta el a magyar kormányfő.

De valóban megharcoltunk a szabadságunkért? E sorok írója – 18 éves fejjel – már az emlékezetes prágai tüntetést egy nappal megelőző, 1989. november 16-ai tüntetés idején ott volt Pozsonyban, és a többi rendszerváltó tüntetésen is. Ott és akkor valóban azt gondoltuk, hogy mi döntjük meg a rendszert, azóta azonban eltelt több mint 32 év, és ma már tudjuk, hogy mindez rendkívül naiv elképzelés volt.

A kommunizmust 1989-ben már nem kellett megdönteni, a kezdettől fogva életképtelen rendszer ekkorra már képtelen volt folytatni a versenyt a nyugati liberális demokráciákkal, és magától dőlt össze. Az elnyomó rendszert üzemeltetők pedig úgy ítélték meg, hogy a hatalmuk részleges átmentésével többet nyerhetnek, mintha a hadsereget bevetve pár évig még fenntartják a kommunista rendszer életképességének illúzióját. Magyarul: lehet, hogy a nyugati országokban élők örökbe kapták a szabadságot, nekünk viszont az ölünkbe hullott. Ha úgy tetszik, ajándékba kaptuk az Orbán által ma már pokolba kívánt liberális demokráciát és az ezzel járó szabadságot. És ezzel a világért sem szeretném lekicsinyíteni azok szerepét, akik már 1989 előtt aktívan felvették a harcot a kommunista rendszerrel, a tény azonban az, hogy a volt kommunista országok lakosságának nagy része ebbe csak akkor kapcsolódott be, amikor a harc kimenetele gyakorlatilag már eldőlt.

Hogy ennek milyen következményei lettek, annak ma látjuk az eredményét.

Nem becsüljük eléggé az ajándékba kapott szabadságot, a keleti uniós tagországokban pedig emiatt gombamód szaporodnak az olyan pártok és kormányok, amelyeknek már szitokszó a liberális demokrácia és az általa biztosított szabadság. Ha hagyjuk, hogy bebetonozzák a hatalmukat, megfosztva bennünket a több mint három évtizeddel ezelőtt ajándékba kapott szabadságunktól, hamarosan arra kényszerülhetünk, hogy valóban harcolnunk kell majd érte, és ez a harc – az említett pártok és kormányok hataloméhségét tekintve – már egész biztosan nem lesz olyan „bársonyos”, mint 1989-ben.