Óraátállítás

Remélem, nem árulok el vállalati titkot, bennfentes információt, ha most elmesélem: kiadónknál (anno) szokás volt az első leszolgált évtized alkalmából egy karórával megajándékozni az érdemes munkatársat. Így történt, hogy mások mellett nekem is lett egy svájci órám. Gravírozott monogrammal. Persze, nem az a kategória, amit tájainkon leginkább oligarcháknak becézett nagyvállalkozók, magas állású közszolgák, hozzátartozóik és egyéb közel álló személyek karján lát az ember. Ezt nem panaszképpen mondom, ellenkezőleg: a céges óra igazán csinos darab, visszafogottan elegáns, már-már zavarba ejtően az. Jó ideig kerestem is a helyét a hétköz- avagy ünnepnapjainkban, mérsékelt sikerrel. Mit is mondhatnék, kevés az életünkben az igazán formális alkalom... Elkönyveltem tehát annak, aminek valószínűleg szánták: egy kedves gesztus tárgyi emlékének. Kicsit talán anakronizmusnak, de kedves gesztusból sosincs elég; amióta humán erőforrássá váltunk, már a gesztusok is olyanok.

De vissza az órához. Amelynek – az utóbbi hetek tükrében – végül is beérett egyfajta jelentése. Azokban a február végi napokban, félig sokkos állapotban, amikor nyilván sokan éreztük úgy, hogy a fejünk fölött éppen visszaállítják az órát (mégpedig évtizedekkel), pont ez lett a kulcs a 20. század kollektív tapasztalata felé. Mindenki a maga módján birkózik a biztonságérzet (illúziójának?) elvesztésével; van, aki házi atombunkert rendel, van, aki betáraz lisztből, rizsből, száraz tésztából... Nálunk igazából egyikre sincs elég hely, így aztán jobb híján a svájci órát csaptam ki a konyhaasztal közepére. Díszdobozban. Mire tanít minket a történelem? Mire jó egy ilyen darab? – tettem fel a kérdést a gyermeknek, aki maholnap 18 lesz. Mondhatni, övé a jövő. (Bár ez hovatovább egyre kevésbé hangzik biztatóan.)

Először is, itt van a „davaj csaszi” tapasztalata. Hogy jönnek, és nyomatékosan elkérik. És akkor vonakodás nélkül oda kell adni, mert ez az egyetlen észszerű reakció, egyben pozitív visszacsatolás, hogy értjük, ebben az alkalmi partneri viszonyban ki milyen pozíciót foglal el. Amúgy meg nézzük a dolog jó oldalát: amíg csak az órát viszik, még nincs veszve semmi lényeges. Másodszor, gondoljunk azokra az eleinkre, akik olykor egyik pillanatról a másikra, jobb esetben egy hátizsákkal vágtak neki, hogy valami jobb, élhetőbb reményében átlépjenek egy vagy több határt. Nos, egy ilyen hátizsákban a hasznos minimum mellett ott a helye egy ilyen órának: nem foglal túl sok helyet, viszont ha úgy hozza a szükség, még mindig becserélhető, mondjuk fuvarra, élelemre, talán egy pár cipőre is. Harmadszor: ha már a múlt század tapasztalatáról beszélünk, bizonyos helyzetekre nézve hasznos ötleteket meríthetünk a Ponyvaregény című filmből; de ennyire ne fussunk előre, ha érdekel, gyermek, nézd meg magad! És végezetül, negyedszer: még a 20. század is azt mutatja, hogy az idő nagyobb részében, így vagy úgy, de egy karóra nem több, nem kevesebb, mint egy tárgy használati és esztétikai funkcióval.

És amíg lehet, kapaszkodjunk ebbe a gondolatba. Vagy abba a viszonylagos normalitásba, hogy ebben a pillanatban, ebben a csallóközi kisvárosban gyerekek játszanak az ablakunk alatt a majdnem tavaszias kora délutánban. És az a kis helyes háromévesfoma is csak azért ugrik ki a többiek közül, mert anya lágyan, furán dallamosan ejtve kiáltja utána a nevét: Nyikita