Olcsó illúziók

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az említett üzletláncok mindegyike összeállított egy saját terméklistát, és az ezen szereplő termékek mellé rendelt egy felső árhatárt, vállalva, hogy az elkövetkező időszakban ezt nem lépi át. Vagyis korántsem a jelenlegi árak befagyasztásáról van szó. Ha gyakorlati példával szeretnénk élni, mindez nagyjából olyan, mint ha a benzinkutak vállalnák, hogy az elkövetkező három hónapban a 95-ös benzin literjének az ára nem haladja meg a 2,30 eurót, miközben ez jelenleg 1,50 euró körül mozog, és semmi jele annak, hogy az elkövetkező három hónapban átlépné az említett határt. Az üzletláncok ráadásul ügyeltek arra, hogy olyan termékeket válogassanak össze, amelyek esetében eleve nem számítanak nagyobb drágulásra az elkövetkező hónapokban. Magyarul: az egész egy jól megkomponált marketingakció, amellyel az üzletláncok a politikusok részéről rájuk nehezedő nyomáson szerettek volna enyhíteni. Az élelmiszerárak ugyanis már három éve megszakítás nélkül nőnek, és csak az elmúlt egy évben több mint 28 százalékkal ugrottak meg. Nem csoda, hogy a politikusok a közelgő parlamenti választás miatt egyre idegesebbek, és gyors megoldást követelnek, akár a magyarországihoz hasonló árbefagyasztások formájában. Ennek próbálták meg most elejét venni az üzletláncok a fent említett marketingakciójukkal.

A valódi csavart az egészbe Samuel Vlčan ügyvezető földművelésügyi miniszter vitte be, aki teljes mellszélességgel kiállt az üzletláncok akciója mellett, olyan hősökként mutatva be őket, akikkel közösen felveszik a harcot a csúnya infláció ellen. Ez azonban egy hamis kép, az állam ugyanis nem várhatja el az üzletláncoktól, hogy megoldják helyette a lakosság szociális problémáit. Nem ez a feladatuk, és nem is ez a céljuk. Az üzletláncok nem jótékonysági szervezetek, ugyanolyan vállalkozások, mint a többi gazdasági szereplő. A céljuk, hogy a beszállítóiktól minél alacsonyabb áron vegyék meg az árut, amit aztán a lehető legnagyobb haszonnal adjanak tovább a vásárlóknak, akkora összeget kérve tőlük, amit nem szégyellnek, vagy amit a konkurencia megenged. A fő cél az, hogy minél nagyobb nyereséget termeljenek a tulajdonosaiknak. Ennyi, nem több, és nem kevesebb. Mondhatnánk persze azt, hogy az üzletláncoknak is oda kell figyelniük arra, hogy a beszállítóik ne gebedjenek bele abba, hogy minimáláron veszik át tőlük a termékeiket, vagy hogy a vásárlóiknak megfizethető árakat szabjanak, egyelőre azonban nem tartunk itt. Ha kinyírnak egy beszállítót, találnak helyette másikat, a vásárlók pedig a legfrissebb felmérések szerint a vésztartalékaikat is képesek felélni az utolsó centig, csak hogy ugyanannyi árut vehessenek a szupermarketekben, mint eddig.

Mit tehetünk mindezek fényében egyszerű vásárlóként? Nyugodtan álljunk meg az inflációellenes garancia néven beharangozott marketingakció erre a célra kialakított polcai előtt, és vessük össze az árakat az adott üzletben található többi hasonló termék árával. Ne bízzunk abban, hogy az előbbiek ára eleve alacsonyabb lesz, mint az utóbbiaké. Az inflációellenes garancia címke ugyanis ugyanolyan üzleti trükk, mint az összes többi akció, csupán a vásárlók beetetésére szolgál. Ha ezt észben tartjuk, nyugodtan együtt élhetünk vele.