Ökölbe szorult tehetetlenség

Amit Arafat helyzetéről elsőként el kell mondani, az egy szóban így fogalmazható meg: megalázó. Megalázó egy Nobel-békedíjas politikussal, egy nép választott vezetőjével, egy volt legendás szabadságharcossal, egy beteg, 73 éves emberrel szemben. Megalázó ez a háziőrizet a palesztin nép, az arab vezetők és végeredményben mindazok számára, akik Jasszer Arafatot tekintik a palesztinok törvényes vezetőjének. Függetlenül attól, hogy mi a véleményük Arafatról – úgy általában.

Úgy általában meglehetősen különböznek a vélemények arról az emberről, aki képes volt világpolitikai eseményeket is befolyásolni, máskor pedig az eszközük volt. Mára nyűg és kolonc, legenda és ikon. A palesztin nép elmúlt negyven évébe sok minden belefért: harci, erkölcsi és politikai sikerektől a csúfos vereségeken keresztül az esztelen terrorig. Ezért olyan ellentmondásos a palesztin ügy és Arafat megítélése. Bizonyos mértékig az ő személye az akadálya annak is, hogy bekövetkezzen a generációváltás, amelyre mindenképpen szükség lenne a rendezés érdekében. Még akkor is, ha az első szakaszban feltehetően radikalizálódást jelentene. De tisztázódnának az erőviszonyok, amelyek – erre tanít a tapasztalat – megváltoztathatók. Abban az esetben is, ha a szembenálló fél, vagyis Izrael jelenlegi vezetője pontosan ugyanolyan ellentmondásos, legendás-nyűgös személyiség, mint a palesztin elnök.

Beszéltem olyan palesztinokkal, akik Arafat testőrei voltak 1975–76-ban, amikor Bejrútban a libanoni keresztények az izraeliek és a szíriaiak hathatós támogatásával gyilkolták a palesztinokat. A Tel al-Zaatar palesztin menekülttábor ostroma idején is mellette voltak, és állításuk szerint az egyetlen ember, aki ebben a kaotikus és tragikus idő-szakban képes volt higgadtan gondolkodni, az Arafat volt. Tartásáról, akaraterejéről és töretlen optimizmusáról ódákat zengett az a jemeni újságíró is, aki mindvégig Arafat mellett volt a palesztinok Libanonból történt evakuálása idején. Szinte hihetetlen, hogy ugyanez az ember megadóan tűri a háziőrizetet, amelybe legnagyobb ellensége kényszerítette. Idestova három hónapja ott rostokol Ramallahban, nyugton ül a „főhadiszállásán”, s boldog, ha valaki meglátogatja. Hivatalos nyilatkozatban köszöni meg, ha az ENSZ-főtitkár kijelenti, meg kellene szüntetni „Arafat elnök rezidenciájának virtuális kijelölését”. Feltehetően abba is bele fog törődni, hogy egy hónap múlva nem lesz ott Bejrútban az arab csúcstalálkozón. Saron semmiképpen sem módosít álláspontján, Washingtonnak sem fűlik a foga mostanság az arabokkal való nagy barátkozáshoz. Maguk az arabok is óvakodnak attól, hogy az amerikaiaknak bármi okot szolgáltassanak a neheztelésre. A csúcson persze szidják majd Izraelt és szolidaritásukról biztosítják Arafatot – hadd örüljön az öreg.

Egyelőre azonban attól visszhangos a világsajtó, hogy az „öreg” elvesztette a fejét, rátámadt a ciszjordániai palesztin biztonsági szolgálat vezetőjére – előbb ököllel, majd pisztolyt rántott. Végül is nem történt semmi, Arafatot lefogták, Dzsibril Radzsub sértetlenül távozott, két nappal később az Al-Kuds (Jeruzsálem) című palesztin napilapban tette közzé hűségnyilatkozatát. Azok a palesztin vezetők, akik szemtanúi voltak az incidensnek, hallgattak, ám az izraeli sajtó megírta a kényes sztorit. Igyekeztek elbagatellizálni az esetet, mondván, ez bőven belefér a palesztin politikai folklórba – ám nem lehet nem odafigyelni, ha egy kiszolgált politikus tehetetlensége ökölbe szorul. Főleg akkor nem, ha a dühroham célpontját nemcsak palesztin és arab, hanem izraeli körökben is úgy emlegetik, mint Arafat lehetséges utódját.

Mindig is Jasszer Arafat taktikájához tartozott, hogy soha senkit nem nevezett meg név szerint mint lehetséges utódját. Még akkor sem, amikor részese volt a harcoknak, tehát élete közvetlen veszélyben forgott. Attól tartott ugyanis, hogy a „trónörökös” majd túl aktívan készül a hatalomátvételre, híveket toboroz magának – s idő előtt következik be a hatalomváltás. Jelenlegi szorult helyzetében azonban némiképp változtatott eddigi jól bevált taktikáján – két lehetséges utódra is utalt. Neveket persze most sem említett, de egy egyiptomi lapnak adott nyilatkozatában elhangzottakból nyilvánvaló, hogy Ahmed Kuraja parlamenti elnökre, illetve Mahmud Abbaszra, a PFSZ főtitkárára gondolt, akik Abu Ala, illetve Abu Mazen néven már a „szabadságharcos” időkben is fegyvertársai voltak. S ugyanabban a cipőben is járnak, mint Arafat – tekintélyesek, de nem népszerűek. Dzsibril Radzsub, akit Arafat azzal vádolt pisztollyal a kezében, hogy a helyére tör, már egy másik generáció: mindössze 46 éves, tekintélyes és tapasztalt is. Abbasszal egyetemben az intifáda lecsillapításának, a politikai szervezetek fegyveres csoportjai feloszlatásának híve. Hasonlóképpen lehet jellemezni Mohamed Dahlant, a gázai biztonsági főnököt is. Ám ők ketten azok, akikről Arafat azt mondta: „Közel állnak a szívemhez, de nem élvezik a támogatásomat.”

Dahlan a kisebb hatalmú „főnök”, ő csak Gázát irányítja, viszont Radzsub Ciszjordánia ura, befolyása és hatalma jelentős. Ráadásul Izraelben, sőt az Egyesült Államokban is jó neve van: a tűzszünet megtartásának és a szélsőségesek pacifikálásának terén sikeresen együtt-működik izraeli kollégáival és a CIA-val is. Az így építgetett bizalom még jól jöhet neki, hiszen egyelőre úgy tűnik, hogy sem a legújabb Peresz-terv, sem az ehhez nagyon hasonlatos francia rendezési terv nem nyeri el az amerikaiak tetszését. Washington ragaszkodik a fokozatos lépések taktikájához. Ennek megvalósításához pedig éppen olyan emberekre lenne szüksége, mint Dzsibril Radzsub. Ebből a szemszögből nézve már kétség nem fér ahhoz, hogy amit politikai folklórnak igyekeztek feltüntetni, az valójában politikai harc a javából.