Nővérek álma

Ha egy ápolónő mosolyogva lép be a kórterembe, az olyan, mintha mesebeli jó tündér jelenne meg, enyhül nyomban a fájdalom, derűsre fordul a lélek, gyógyulni kezd a test.

Kórházban, a nővérek kezének melegét naponta közvetlen közelről érezvén döbben rá igazándiból az ember, hogy az ő munkájuk több, mint munka: hivatás. Látván például, amikor hajnali órán magatehetetlen idős férfit tesznek tisztába, persze anyaszült meztelenre vetkőztetve, esendőségedből eredően először magadra gondolsz, soha ne kerülj hasonló állapotba, ám utána mindjárt a nővéreket csodálod, ahogy természetesen közelednek a számukra ki tudja, hányadik, mindenesetre idegen testhez, milyen gonddal bánnak vele. Közben eszedbe jut korántsem rózsás helyzetük, mely nemrégiben a parlament elé kényszerítette őket, demonstrálni egyebek között béremelésük ügyében. Átlagbérük ugyanis 10-12 ezer korona, ennek a másfélszeresét szeretnék. „Az utóbbi öt évben egyáltalán nem emelkedett a fizetésünk, én 21 éves gyakorlattal 9900 koronát keresek, ebből nem lehet megélni” – nyilatkozta egyikük azon a nyilvános vitanapon, melyet Rudolf Zajac egészségügyi miniszter hívott össze július első hetében, a jelekből ítélve, teljesen feleslegesen. Elhárítva magáról a felelősséget, arra biztatta a nővéreket, „hozzanak létre szakszervezeteket, tárgyaljanak keményen a bérekről, tegyék a kést az igazgató nyakára”, vagy javasolják a leváltását. Ha igaz, hogy az egészségügyi reform egyik célja az árak piaci szabályozása, akkor ez az ápolónők bérének vonatkozásában fölöttébb kreatív javaslatnak tetszik egy minisztertől, különösen annak fényében, vagy talán inkább árnyékában, hogy az egészségbiztosítók nem egyformán fizetnek a kórházaknak ugyanazokért a szolgáltatásokért. A minap olvashattuk, egy vakbélműtétért többet kap a pozsonyi egyetemi kórház, mint egy kisvárosi intézmény. Hogy lehet az? Az utóbbiban talán rozsdás késsel, petróleumlámpa mellett vágnak? Na, ezt alighanem csak főorvos ismerősöm érti, vagy ő sem. De vissza a nővérekhez, akik a mozgó bér bevezetésétől, az új munkaszerződésektől sem várnak javulást, minthogy az úgyszintén elhangzott a tárca vezetőjétől, fizetésemelésre csak azokban a kórházakban nyílhat esély, amelyek már megállnak a saját lábukon, pontosabban, „nem termelnek hiányt”. Ám azt aligha gondolhatja bárki, hogy esély fennforgásának esetén is elérhetik az ápolónők a jelenlegi átlagbér másfélszeresét, azaz a 24 ezer koronát, mely a követelésükben szerepel. Az ilyesmi mifelénk egyelőre a válóra nem váltható vágyak kategóriájába tartozik, szakszervezet ide, kés oda, sőt még a páratlan nemzetgazdasági eredmények ellenére sem.

Ilyen körülmények között ne vegyük zokon, ha a nővérkék arcán olykor hiába keressük a mosolyt, illetve hogy egyre többen közülük külföldi kórházakba és más egészségügyi központokba viszik azt magukkal. Sok ápolóval, orvossal egyetemben távoznak innen, emberhez, a hivatásukhoz méltó fizetés, a biztosabb egzisztencia, a magasabb életszínvonal reményében. Nekünk meg itt marad Zajac, az ő mosolyával.