Nincs amit nem adnának meg az autógyárért

A hét témája természetesen a 2004-es állami költségvetés parlamenti vitája, majd tegnapi, simának mondható elfogadása volt. Az ellenzék aggályoskodása sem volt különösebben lendületes, a módosító indítványok pedig csupán néhány 10 millió koronás változásokat okoztak a tervezethez képest. A szokásos bőkezűség sem okozott igazi fejtörést, a képviselők ötletrohamai mindössze 0,03 százalékkal növelték a tervezett hiányt. Ezt tehát letudtuk, de egy másik nagy, ráadásul nemzetközi vonatkozású gazdasági csata még előttünk áll.

Életünket és vérünket a Hyunadaiért – körülbelül ebbe a fázisba jutott Pavol Rusko és csapata az elmúlt napokban a zsolnai autógyárért folyó küzdelemben. A lengyelek nem tudnak olyat ígérni, amit mi nem adnánk meg – mondják, közpénzben ez jelenleg mintegy 4,2 milliárd koronát jelent. De lehet ez több is, hiszen a miniszter szerint miért adnának a koreaiaknak kevesebbet, mint a franciáknak, akik pedig 7 milliárdot kaptak. Végül is nem a saját zsebükből adják. A kampány azonban valószínűleg elérte a mélypontját. Egy eddig ismeretlen exporttámogató cég munkatársa elmondta, hogy a Hyundai megbízásából a héten Zsolnán járt szakértői csoport számára a legnagyobb előnyök listáját a munkaerő ára vezette, mondván: a bérek nálunk legfeljebb a felét érik el a Lengyelországban várható színvonalnak. Tehát nem azt mondták, hogy felzárkózó kis országként esetleg 10-15 százalékkal olcsóbban dolgoztatjuk a hazai munkásokat, mint a hasonló helyzetben levő lengyelek. Az ötvenszázalékos különbség durva, és azt, aki nyilvánosan ilyenre hivatkozik, azonnal el kellene távolítani a közéletből. Ha pedig nagyon magas beosztásban van, ahonnét nem szoktak az utcára kerülni, akkor küldjék el valamelyik banánköztársaságba nagykövetnek. Ha egy autógyárat csak az éhbér reményében lehet idehozni, akkor inkább felejtsük el. A négymilliárd koronát pedig osszák szét hazai vállalkozók közt, ők ebből produkálnak legalább annyi hasznot az országnak, mint amit a Hyundaitól várhatunk.

Egy, a héten közzétett brit elemzés szerint egyébként a mai tempóval 38 év alatt hoznánk be az Európai Unió átlagos színvonalát. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, de azért ez nem kellemes hír. Főleg akkor, ha közben az illetékesek azt képzelik, hogy az olcsó munkaerő az ország fő versenyelőnye. A liberálisok egyébként azt mondják, hogy mindenkinek esélyt kell adni a kiugrásra, utána viszont főként rajta múlik, mennyire él ezzel. Ha a gazdaságfejlesztés fő célja, hogy a mozdítható közpénzek felhasználásával országszerte tízezreket kényszerítsen az autógyárak futószalagja mellé, ez nem kifejezetten ennek a szellemében történik. Ezt valaki Ruskónak is elárulhatná. Aki egyébként érdeklődik a víziók iránt, érdemes tanulmányoznia a Szlovákia uniós jövőjéről a héten megjelent publikációt, amely egy valószínű, illetve egy kívánt forgatókönyvet elemez. Érdekessége, hogy több szerzője sokkal pesszimistább véleményt vázol fel, mint amit két évvel ezelőtt, egy hasonló műben képviselt. A bérek példájánál maradva, valószínűnek tartják, hogy a foglalkoztatottság nem javul jelentősen, csökkenni fog viszont a munkaidő. A kívánt változatban ezt a bérek emelkedése kísérné. Nem biztos, hogy ez túl kellemes kép, de gondoljunk csak arra, hogy ennek alternatívája a mečiarizmus évek végén kirajzolódott román út, márpedig a brit elemzés szerint ők legjobb esetben is csak nyolcvan év alatt érik utol az EU-t.

A nyugdíjreform kapcsán a chilei utazás felpezsdítette a vitát, amihez valószínűleg az is hozzájárult, hogy az állami költségvetés után a parlament várhatóan pontot tesz a második pillér zilált történetére. Ennek itt az ideje, hiszen a vita oda fajult, hogy a szociális ügyi minisztérium szóvivője a minap a sajtóban lumpenproletárnak nevezte a témával foglalkozó egykori főosztályvezetőt, a „dreamteam” létrehozóját. Vajon mi lesz itt akkor, ha napirendre kerül a még ennél is jobban eltolt harmadik pillér? Akkor talán a családtagok kerülnek sorra?

Végezetül a Horizont pénzügyi szolgáltató vesztes ügyfelei is egy apró lépéssel közelebb kerültek a pénzükhöz. Az első körben felkínált vagyon iránt 39-en érdeklődtek, így könnyen megtörténhet, hogy kárpótlásként valamicskét már a jövő év elején is fizetni tudnak. Tény viszont, hogy a cég híres kassai belvárosi bevásárlóközpontját egyelőre senki sem akarja megvenni százmillió koronáért. Nagy reményeket azonban nem szabad fűzni a kiárusításhoz. A hivatalosan becsült érték alapján minden befektetett száz koronából húsz koronát lehetne visszaadni, de nagy valószínűséggel ennek is csak egy részét tudják behajtani.