Nemzeti ünnepeink

A hétvégi, államalapításhoz köthető ünnepsorozat kapcsán ismét összegyűlt, koszorúzott, himnuszt énekelt a szlovákiai magyarság. Más nemzetek sokszor nem is értik, mire fel ez a nagy ragaszkodás a múlthoz, de hát honnan tudhatnák, hogy a kisebbségi létben minden szimbólum felértékelődik. Az is igaz, hogy sokak számára ezek a megemlékezések legfeljebb iskolai emlékként maradtak meg, melyeket a toporgás, a hosszú beszédek és az unalom határoztak meg, de számosan vannak, akik ha tehetik, felnőttként is részt vesznek rajtuk. Többnyire ilyenkor jön rá az ember, hogy ezek az események másról is szól(hat)nak. Emlékezés, összetartozás, tiszteletnyilvánítás – ezek a szavak juthatnak először eszünkbe. De sajnos ma már egyre gyakrabban csatlakozik hozzájuk a propaganda és a kirekesztés is. 

Egy-egy nemzeti ünnep jó alkalom az önreklámozásra is, ezért egyes politikusok minden lehetséges alkalmat megragadnak, hogy magukat propagálják ilyen eseményeken. Az elmúlt tíz évben számos szlovákiai magyar településen, kisvárosban, faluban megfordultam, így megemlékezésből is láttam mindenfélét. Volt köztük szép, megható, de röhejes, kínos és kellemetlen is. A standard szett: beszédek, énekkar, koszorúzás. Innen indulunk, ezt lehet fejleszteni, a helyi igényeknek és lehetőségeknek megfelelően bemutatókkal, tűzijátékkal, koncertekkel stb. Minden ilyen ünnepnek megvan a maga romantikája, szépsége, bármennyire is próbálják a helyi potentátok szerencsétlenkedésükkel magukra vonni az ünneplő tömeg figyelmét. Akárhogy is próbálják interpretálni, aktuálpolitikával besározni az évfordulókat, a múlt nagy személyiségeivel szemben egyszerűen nem állják ki az összehasonlítást.

Ráadásul, ha csak egy kicsit is belegondolunk abba, hogy mit ünneplünk tulajdonképpen augusztus 20-án, akkor óhatatlanul visszatetszést kelt bennünk a túlzásba vitt magyarkodás: pont Szent István volt az, aki a sokszínűség fontosságára és az ebben rejlő erőre intett.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne legyünk büszkék a magyarságunkra, és tudom azt is, hogy mennyire más kicsengésük volt ezeknek az ünnepeknek az elnyomás éveiben. Volt idő, nem is olyan rég, amikor tényleges kockázatot vállalt az, aki nyilvánosan emlékezett. 

Az nem változott, hogy ezek az ünnepek ma is a magyarság melletti kiállásnak számítanak, bár tény, hogy ma legfeljebb a szabadidőnk egy részéről kell lemondanunk, ha részt akarunk venni egy-egy koszorúzáson. Ezért nem tudok mit kezdeni azokkal a wannabe-mártírokkal, szónokokkal, akik eljátsszák a nemzethalált, kultúrharcról papolnak, magyarság elleni összeesküvéseket vizionálnak 2020-ban olyan nagyságok szobrainál, akiknek a cipőjét sem köthetnék meg.

Szerencsére az ostobaságaikkal csak ritkán tudnak tönkretenni bármilyen ünnepet.

Minden maszlag ellenére még soha nem voltam olyan megemlékezésen, ahol ne éreztem volna valami sorsközösséget azokkal az emberekkel, akikkel a himnuszt hümmögtük, még ha csak arra a fél órára láttam is őket. Ez azért kell, hogy jelentsen valamit.

Szóval mellőzzük az aktuálpolitikát az ünnepeken, senki nem nyer vele. A történelmünkre emlékezni kell és tanulni belőle, nem pedig a saját szájízünk szerint ferdítgetni és ezzel hülyíteni a népet. Ez méltatlan. Ránk nézve és múltunkra nézve is.