A „másikok” kritikájáról és a velük való együttérzésről

Aki olvasta Krasznahorkai László idén megjelent legújabb, Zsömle odavan c. regényét, az tudhatja, milyen módon ábrázolja a szerző a kortárs magyar szélsőjobboldali csoportosulások világát, „élettanát”. Van benne gegekkel teli humor, szatirikus és groteszk gesztusok tömkelege, szociografikus attitűd, az Orbán-kormány kifinomult kritikája és még sok más minden. Mégis, miért nem lehet azt mondani, hogy Krasznahorkai műve egyszerűen megsemmisítő, maró, már-már nihilbe hajló, netán őrjöngő látlelete a magyarországi szélsőjobbnak, s egyáltalán az ország társadalmának? A válasz sokrétű, s nem szeretném elrontani azok befogadói örömét sem, akik még csak most fogják olvasni a regényt. Ám annyit nyugodtan meg lehet kockáztatni, hogy az író minden társadalomkritika mellett nem feledi el az empátiát és a társadalmi érzékenységet. Egy percre sem. Lehetséges ez? Igen. Nem meríti ki ez a képmutatás, ne adj’ isten a balfácánság fogalmát? Egyértelműen nem. A regénybeli Józsi bácsi (aki állítólag maga a jelenkor rejtőzködő magyar királya) és Zsömle kutyája (pontosabban kutyái) mellett érzelmileg pontosan így alkothatunk képet az őket körülvevő szélsőjobbhoz így vagy úgy kötődő „hívek” világáról is. Nem kérdés, politikailag és racionálisan mennyire téves az, amiről ez a társaság fantáziál (ti. a királyság visszaállításáról egy meglehetősen zavaros politikai program mentén), a kikarikírozásuk mellett mégsem dehumanizálja őket Krasznahorkai. Aki egyébként – tegyük hozzá – magát sem kíméli a regényoldalakon, ami az öniróniát illeti, de tényleg ne áruljunk el ennél többet...

Hogyan fordítható le mindez a jelenbeli szlovákiai közállapotok magyarázatára, s konkrétan a kormány bírálatára? Alighanem könnyen. Akármilyen, a demokráciára, s hát végső soron a társadalomra nézve veszélyes dolgokat lépett meg, s fog még meglépni a Fico-kormány, azokat teljesen egyértelműen nevükön kell nevezni. Illendő és üdvös a világos kritikájuk. Különösen pedig annak felderítése, hogy milyen társadalmi adottságok teszik egyáltalán lehetővé ezeket az „intézkedéseket”, legyen szó akár az ügyészségi autoritás, akár a támogatási alapok, akár a közmédia aláásásáról. Jogosan tarthatunk attól, hogy az ország így a katasztrófa felé tart. Mindennek tudatában azonban el kell kerülni, hogy az empátia és a megértési vágy – alkalomadtán az önirónia – kivesszen azokból, akik ezt a kritikát művelik. Sőt optimistán úgy érzem, az „ellenzéki” sajtóban a május 15-i merénylet nyomán több helyütt egyenesen ez volt tapasztalható. Ennek egyébként korábban is tanúbizonyságát adták, de most mintha több tudatosság lenne ezekben a törekvésekben.

Nem áll távol a valóságtól az eddig leírtakat kötéltáncnak nevezni. Tán még biztosítókötél sem áll a rendelkezésünkre – vagy ha igen, minősége miatt kétséges, megfog-e minket baj esetén. Más út azonban nem igazán mutatkozik. Ellenkező esetben növekedhet annak az esélye is, hogy a már most túlzott méretű passzív erőszak egyre többször jut majd aktívan is kifejezésre...