Nemzetek és könyvtárak

Gyermekkorom emlékezetes élményei voltak az osztálykirándulások. Amikor hatodikos korunkban megnéztük Krasznahorka várát, az Andrássy-mauzóleumot és a Domicai cseppkőbarlangot. A történelem, a kultúra és a természet megismerésének kellemes módja a kirándulás. 

Ez is eszembe jutott, amikor néhány hete Turócszentmártonban jártam. A Szlovák Nemzeti Könyvtárban, mert olyan magyar könyveket akartam elolvasni, amelyek csak ott találhatók meg, egyetlen példányban. És az is eszembe jutott a gyönyörű természeti környezetben fekvő városban, hogy vajon miért nem jártam itt gyerekkoromban osztálykiránduláson.

A szocializmusban rengeteget hallottunk a nemzetek békés egymás mellett éléséről, a népek barátságáról, csak éppen arról a népről nem tudtunk sokat, amelyikkel együtt élünk. A szlovák nép pedig még sokkal kevesebbet tud rólunk. Hiszen iskoláinkban még mindig nem tanulunk egymásról, főként ők rólunk, de mi sem a többi nemzetről, akikkel egy országban élünk. Nemzeti sztereotípiákat persze ismerünk, és terjesztjük is őket.
Valahol ott is el lehetne kezdeni az egymás megismeréséhez vezető utat, ha az iskolások megnéznék a Turócszentmártoni Nemzeti Könyvtárat és Nemzeti Múzeumot, és megnéznék a Budapesti Nemzeti Múzeumot és Nemzeti Könyvtárat, és tanítóikkal elbeszélgetnének arról, mi az, ami összeköt minket. És ha megtennék ezt a magyar és a szlovák iskolák tanulói is. Vagyis kirándulnának olyan helyekre, amelyek a közös történelmünket is felidézhetik. És ha megfelelően megismernék azt, nem hinnék el sem a magyar, sem a szlovák nacionalista érveket, mert felismernék a mögöttük rejtőző, politikai és gazdasági hatalomra éhes emberek hamisságát.
 
De hogy mennyire idealista ez az elképzelés, azt a magyar nemzeti könyvtárról terjedő hírek is jócskán alátámasztják, hiszen nemcsak egymás megismerése nem fontos a hatalomnak, hanem a tőle eltérően gondolkodó saját nemzetéből valóké sem, sőt azokat káros, nemzetellenes népségnek tartja.

Pedig: „Nemzeti Könyvtárunk, az Országos Széchényi Könyvtár létrejöttét egy hazafias érzésű, felvilágosult mágnásnak, gróf Széchényi Ferencnek (1754–1820) köszönhette, aki a régi nemzeti könyvkincset országszerte és külföldön nagy anyagi áldozatvállalással felkutatta és gyűjteménnyé egyesítette, majd közhasználatra bocsátotta. Magyarország első nyilvános nemzeti közgyűjteménye és közintézménye 1803-ban nyílt meg az olvasók és kutatók számára” – olvashatjuk az OSZK honlapján. Továbbá: „Az Országos Széchényi Könyvtár a tudás tárházaként a magyar kulturális örökség hagyományos (papíralapú) és modern (elektronikus) könyvtári dokumentumainak megőrző és közvetítő intézménye.”

Ezt az intézményt is bedarálja azonban a hírek szerint a diktatórikus hatalom, a várból egy méltatlan helyre költözteti, és bizonyára olyan mértékben csökkenti majd az anyagi támogatását, változtatja meg a jogalanyiságát, hogy lassan elsorvadjon, ahogy kívánja tenni ezt a  Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézet-hálózatával is.

Vajon meddig lehet még folytatni ezt az esztelen hadjáratot az ész és a tudás ellen? „Meddig lesz még úr a betyárság?” – kérdezhetnénk Ady Endrével. Egy új Széchényi Ferencre lenne szükségünk?