Nem könnyű szülőnek lenni

Ha ma azt mondom: kislányom, szedd össze magad, csináld azt, amit kérek, mert tudom, merre kell indulnod, akkor felnőtt nőként leültetsz és szomorúság lesz a tekintetedben, s majd engem vádolsz, mert boldogtalan vagy azon az úton, amit én választottam neked.

Ha holnap arra a kérdésedre, mit kezdj egy helyzettel, azt mondom majd: beszéljük meg, döntsünk úgy, ahogy mindketten jónak látjuk, abban az esetben te egy nap elém állsz, és azért hibáztatsz majd, amiért beleszóltam a döntéseidbe.

S akkor én, az anyád, rád nézek, és azt mondom: nem vagyok tökéletes, sosem áltattalak ezzel, sokkal inkább hiszem, hogy rengeteg hibát vétettem.

Majd egy nap a fiam is elém áll, és engem hibáztat majd mindazért, amit elkövettem, vagy elmulasztottam. Elmondhatja majd, hogy őrá kevesebb figyelmet szántam, hogy a lánytestvéreire jobban figyeltem. S igaza lesz, mert nehezen tudtam teljesen kiegyensúlyozni az energiáim, mivel egyszerre túl sok az inger. Azon a napon tőle is elnézést kérek, de már nem magyarázom azzal, hogy tökéletlen vagyok, csak hagyom, hogy rám tegye szíve minden fájdalmát.

Aztán jön a harmadik gyerekem, aki előadja, hogy túl sok vagy túl kevés voltam anyaként, és miattam nem boldog, hogy miattam szorong, hogy az én egyik mondatom miatt próbálta ki az alkoholt egy kamaszkori buliban, és az első pasija azért volt olyan fura fickó, mert az apja keveset mondta neki, hogy szereti. Akkor pedig csak hallgatok majd, és azt mondom, szeretem.

Mert akkor tudatosítom majd: mindegy, mennyi energiát tettem a szülőségbe, mennyiszer gyötörtem magam, hogy egyre többet, jobbat adjak magamból, végül mindenképp hozzám köti majd őket a csalódás. S álszent lennék, ha azt mondanám, könnyű a folyamatos idomulás a gyerekhez, hogy én is arra vágyom, amire ők, vagy hogy visszaharapni a válaszomat egy-egy keményebb hangvételű mondatnál gyerekjáték számomra! Sőt, amikor néha megszabadulok a folyamatos anyázás készenlététől, könnyebbnek érzem a létezést. Valljuk be, a kihívásokból a gyerekek mellett egyre több lesz.

Már most tudom, nem úszhatom meg mindazt, amit a fejemhez vágnak majd, szembe kell ezzel néznem, és akkor ott látnom kell, hogy a gyerekeim nem felém törlesztenek, hanem majd ők is a gyerekeiknek. Úgy, ahogy én sem tudom anyukámnak, fogadott apámnak és apámnak, aki pár évig jelen volt az életemben, viszonozni mindazt, amit tettek, elviseltek, elnéztek.

S hogy egy szülőnek mennyi szerepben, feladatban kell helytállnia, felsorolni is lehetetlen. Anyaként tudok csak nyilatkozni, az apák feladatairól, érzéseiről csak elképzelésem van, de hiszem, a jó szülő onnantól, hogy megfogan egy gyerek, félreteszi a saját igényei jelentős részét.

Állok a kislányommal a karomban, ringatom, csendesítem, altatom, etetem, közben a középső olvasni tanulna, betűzni kell, a nagylány pedig kéri, kérdezzem ki a leckét, amit persze még nem tud. Állok köztük, szétosztom magam, majd este, mikor minden csendes a házban, csukott szemmel fekszem az ágyban, újra összevakarom a részeim.

Feltételezem, ezt tette anyu is, meg bárki más anyukája is, hogy másnap, amikor az ébresztő kiparancsolja az ágyból, legyen ereje a tízórai csomagolásához.

Ezt a sajátjaim csak akkor fogják megérteni, ha már ott lesznek a szülői lét mindennapjaiban. S remélem, olyankor megölelhetem őket, és elmondhatom, elég jól csinálják.