Becsaptál!

Az anyukája, vagyis az anyja testében lakozó gyermeki tudat, az előbb ordított, mászkált, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, amelyik nem akar a sorsába belenyugodni. Ha csend lenne, még a lépcsőházban hallatszana az anyja zokogása, kérlelése, parancsa: „Nem maradok itt. Nem. Nem. Vigyetek el, nem maradok. Becsaptatok.”

A folyosón nincs más, csak ők ketten. Úgy érzi, megszakad a szíve. Az anyja azért könyörgött az imént, ne kelljen a kórházban maradnia, pedig azért mentek. Valóban becsapták az édesanyját. Nem árulhatták el neki, hogy maradnia kell, mert nem lett volna hajlandó beülni az autóba, s bár nőről van szó, erős és akaratos, ha dühös, tombol, ijesztő, már rég nem racionálisak a döntések, sokszor ösztönszerű a viselkedés és szélsőségesen önző.

Utálja, amikor egyik-másik ismerőse azt mondja neki, hát most már ő a te kisbabád. Legszívesebben megmutatná nekik, hogy egy kisbaba pelenkázása és egy felnőtt emberé közt milyen a különbség. Az orruk alá nyomná: nézzék csak, vagy átadná azokat a gyomorideggel töltött órákat és napokat, amelyeket készenlétben töltenek. Főleg az apja, aki a nehezét helyettük vállalja. Őt sajnálja rettenetesen, nincs élete, nincs szabad nap, óra, az utóbbi időben már percek sem. Egy súlyos beteg ember, aki még csak nem is idős, valóban nem mondható kisbabának – micsoda észszerűtlen összehasonlítás ez! Egy kisgyermek fejlődési állapotait kezelni sokkal egyszerűbb, abban a szülőnek nem csak terhek jutnak, hiszen legalább annyi örömet is ad, mint amit elvesz. A gyereknevelés viharos napjaiban vigasztalhatjuk magunkat azzal: mindig egy kicsit könnyebb lesz a gyermekkel. Végül önállósodik, leválik a szülőről. Ám egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő felnőtt esetében már csak a hanyatlás folyamatai kérdésesek. S az idő, az mindig csak elvesz. Az ápoló családból is: lassan sorvad el az a test, amiben a léleknek nincsen öröme a mindennapjaiban, csak feladatai.

Kijön a folyosóra az orvos, azt mondja, valóban rossz a helyzet, bent kell tartani, szúrtak neki nyugtatót. Az orvosi szobában elé teszi a beleegyező nyilatkozatot, majdnem azt karikázza be, hogy nem ért egyet a kórházi kezeléssel, de észhez kap. Nem ezért jöttek el egy másik járás és az ország egyetlen ilyen specializált osztályára. Nem azért verték át az anyját, hogy csak ellenőrzés lesz, nem ezért lett titokban kihozva a családi házukból a kórházi csomag.

Maradni kell. Elárulta őt, igen, pedig az anyja megbízott benne, még nemrég arról beszéltek, hazafelé álljanak meg hamburgert enni.

Visszafelé már csak ketten ülnek a kocsiban, abbahagyta a sírást, lassan megnyugszik a lelke, racionális érvekkel csitítja a kételyeket.

Már csak a keserves sírás visszhangzik fel benne és a kétségekkel, félelemmel teli szempár.