Nem kellett belépni

Pár napja a bukott elnökjelölt, Maroš Šefčovič kommunista múltjával kapcsolatban jöttek elő, miután a Denník N közölte 1989-es belépési nyilatkozatát. Visszatérő argumentumok ezek, de hamisak. Teljesen hamisak. Mivel sokadszor halljuk őket, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Amikor valaki a fenti módon érvel, úgy tesz, mintha alapvetően kétfajta kommunista lett volna. Az igazi, a hithű, aki a diktatúrát működtette, szekírozta az embereket, és a „muszáj volt” párttag, aki karriert akart befutni, és ehhez párttagság kellett, de egyébként a légynek sem ártott. Ez így nem igaz. Legkésőbb a 80-as évekre a rendszer belső legitimitása teljesen szétmállott, mindenki megtapasztalhatta az idea és a gyakorlat közti szakadékot (1956, 1968 stb.), így akkorra hithű kommunista már csak mutatóba maradt – az öregebb káderek között. A nagy többség, akik a 70-es, 80-as években léptek be, „érdekkomunista” volt. A rendszert pedig már ők működtették, főleg alsóbb és középszinten, de a felső vezetésben is ott voltak. 

Közép-Európában alapvetően geopolitikai okok miatt, a szovjet tankok támogatásával tudott a kommunista berendezkedés négy évtizedig fennállni, ám a diktatúra működésének belső feltételeit ők, a „šefčovičok” teremtették meg. 

Hiába a nyers erő és a katonai fölény, nélkülük a szovjetek nem tudták volna működtetni a csatlós országokat. Ők voltak azok, akiket senki sem kényszerített arra, hogy Moszkvába menjenek tanulni, hogy vállalati középvezetők legyenek vagy minisztériumi főosztályvezetők, pártkönyv nélkül más munkából is meg tudtak volna élni. Ám ők a kiváltságokat választották, cserébe kiszolgálták a rendszert. A kiszolgálás pedig nem csak azt jelentette, hogy muszájból beléptek a pártba. 

Ha Šefčovič rendőrnek áll, akkor „muszájból” el kellett volna vernie a tüntetőket, ha határőr tiszt, akkor „muszájból” parancsot ad a disszidálók lelövésére.

Külügyi alkalmazottként pedig az lett volna a feladata, hogy elmagyarázza az „imperialista kapitalistáknak”: Csehszlovákia valódi népi demokrácia, ahol a Havel- vagy Duray-féle felforgató elemeket teljesen jogosan zaklatja a rendőrség. Tehát nemcsak egy pártkönyv az egész, hanem a rezsim nagyon is konkrét működtetése.

Nem mellesleg ez a mentegetés két másik szempontból is nagyon káros. Egyrészt mintha azt jelezné, aki tenni akart valamit, akinek voltak elképzelései, céljai, az úgyis belépett a pártba, mert csak így tudta megvalósítani magát. Ez nem igaz. A gerinces és értelmes emberek többsége nem lett párttag, döntően elvből, meggyőződésből. Mert számítottak az elvek és ma is kellene, hogy számítsanak. A másik káros mellékhatás, hogy elfeledteti: a belépők jelentős része nem szaki volt, aki „muszájból” beállt, mert a társadalmat akarta építeni, hanem tehetségtelen, ám kellően opportunista törtető. Ők voltak azok, akik saját szakmai és morális hiányosságaikat tudták sikeresen kompenzálni a pártkönyvvel, versenyelőnyt szerezve a becsületes és hozzáértő emberekkel szemben, akiknek az értékrendjük nem engedte, hogy kommunistának álljanak. Gondoljunk bele: ha nem bukik meg a rendszer, Šefčovič akkor is nagyon hasonló karriert futott volna be. Értelemszerűen nem lett volna uniós biztos, de külügyi államtitkár vagy miniszter lehetne, moszkvai vagy máshova akkreditált nagykövet. 

Hogy ellentétes példát és egy másik államfőjelöltet említsünk: František Mikloško rendszerváltás híján egy állambiztonság által megfigyelt, kisemmizett, évtizedeken keresztül a hatalom által zaklatott szinte ismeretlen nyugdíjas lenne.