Müllerné meghalt

A sorban állt. Pöttyös kendőben, kopott barna kabátban, kockás szoknyában, flórharisnyában és fekete cipőben. Maga Müllerné, a kedves Müllerné, egyenesen Jaroslav Hašek könyvéből. Huncut arca, ahogy pajkosan összemosolyognak a hipermarket eladójával, és a mozdulat, ahogy átvesz egy nagyobb csomagot a pult felett – minden rá emlékeztetett. Igen, ő volt, személyesen, Prágából. Hogyan került ide, nem tudom, de most itt áll előttem, és egy csomagot tesz a bevásárlókosarába. Mi újság Müllerné, érintkezik-e még a derék Švejkkel, hányszor szarta le Ferenc József arcképét a légy Palivec úr kocsmájában 1914 óta – szívesen megkérdezném tőle. Hiszen ő volt gimnazistakorom egyik kedvenc alakja, szinte láttam, ahogy este kikandikál a cifra fedelű könyvből. Egy másodperc alatt döntök: nem szabad, hogy ismét eltűnjön. Megyek utána. A pénztárnál a kosárból egyenesen a szatyorba kerül a csomag. Ej Müllerné, ravasz vagy, de miért lopsz? Á, dehogy, a pénztáros észrevette, megértőn bólint. Most már gyorsan határozok: követem. A mozgólépcsőn is együtt megyünk, közösen vágjuk át magunkat a tömegen. Müllerné egykedvűen ballag a városközpont felé, tisztes távolból nézem. Nem, mégsem hagyhatom, hogy eltűnjön.

Megvilágosodik. Odakint is, a fejemben is, hogy Müllerné bizony eléggé piszkos. A kabátjáról két hatalmas folt néz dölyfösen viszsza. Kissé kedveszegetten ballagok utána. Müllerné sántít, sőt döcög, imbolyog, meg-megtorpan. Sőt, ha nem lenne közöttünk néhány méter távolság, akkor talán elhinném, hogy a pálinka és a cigaretta áporodott szaga nem belőle árad. De sajnos el kell hinnem. Müllerné ugyanis megbotlik, és elterül a járdán. Holmija szanaszét repül, a fehér csomag is kibomlik, s lám – tele van halfejekkel.

Oda van Müllerné, szertefoszlik az illúzió, hányinger kerülget. Pöttyös kendőben, kopott kabátban, harisnyában és cipőben, egy régi alkesz vigyorával nézi, ahogy elmegyek mellette.